A napokban nyilvánossá vált az új tanévre vonatkozó járványügyi intézkedési terv. A kormány egyelőre azt tervezi, hogy visszaáll az osztálytermi tanítás, ugyanakkor minden iskolának fel kell készülnie arra, hogy bármikor át kell állniuk a digitális oktatásra. A helyzet extrémnek mondható, hiszen a gyerekek egy része már most óriási hátrányokat szenvedett a kényszerű iskolabezárások miatt, a jelenlegi bizonytalan helyzet pedig olyan stresszt jelenthet a gyerekeknek, szülőknek és tanároknak, ami konzerválhatja a feszültséget, és hosszútávon fenyegetheti a gyerekek általános jóllétét. A gyerekek nagy részének már a mostani „visszatérés” is nagy stresszt jelenthet, hiszen majdnem fél éve intézményi keretek nélkül töltik a napjaikat. Végig kell tehát gondolnunk, hogy hogyan csökkenthetőek a károk, amik a gyerekek szükségleteit, jogait fenyegetik. 

Az iskola több, mint a tanulás helyszíne a gyerekek életében. Főleg itt tanulják a társas élet szabályait, az együttműködést, a konfliktusok megoldását, az együttgondolkodást és a társakkal kapcsolatos empátiát. Az iskolának fontos szerepe van az identitás épülésében is: a gyermek több ember visszajelzéséből építi komplex személyiségét, abból, hogy megtapasztalja a pozitív és negatív értékeléseket egyaránt, nemcsak a szüleik és testvéreik felől, hanem szélesebb közegből.

De nemcsak az érzelmi intelligencia és az énkép fejlődik az iskolában, hanem hatalmas ereje van a társas facilitálásnak is, vagyis annak, hogy a gyerek szívesebben tanul, teljesít társai körében. A gyerekek serkentik egymás teljesítményét, pl. azáltal, hogy az egyik gyerek már meg tud tenni valamit, amit a másik még nem, így a lemaradó fél igyekszik felzárkózni. Vagy csak azért, mert csoportban könnyebb gondolkodni, feladatot megoldani, pl. egymás segítségével. A nappali/hálószoba/kiskert/hátsó udvar izolációjában ez elmarad, vagy jelentősen lecsökken, a gyerekek magányos harcosként többnyire motiválatlanabbak, mint a társaik jelenlétében.

Fotó: UNICEF Germany

Még nem biztos, hogy pontosan látjuk, hogy a márciustól szeptemberig tartó iskolaszünet milyen hatással volt a gyerekeink személyiségfejlődésére. Sejtéseink azonban lehetnek, ha pl. arra a 90-es években történt belga pedagógussztrájkra gondolunk, amikor a francia területen a gyerekek májustól novemberig nem jártak iskolába, életük leghosszabb iskolai vakációját eltöltve. A hollandok lakta területen nem volt sztrájk, és minthogy a két terület iskolarendszere a legtöbb szempontból megegyezett, lehetőség nyílt arra, hogy a két csoport későbbi teljesítményét, általános boldogulását összehasonlítsák. Az eredmény szerint azok a gyerekek, akik kimaradtak az iskolából, a következő évben jelentősen rosszabbul teljesítettek: sokkal többüknek kellett a következő évben osztályt ismételnie, általános iskolai teljesítményük jóval alacsonyabb volt. A különbség még pár évvel később is fennmaradt: a kimaradó csoport továbbtanulási esélyeit is rontotta az elvesztegetett fél év, közülük kevesebben tanultak tovább, vagy rosszabb minőségű oktatási intézményben folytatták a tanulmányaikat.

Valószínűleg hasonló következményekre számíthatunk most is, és különösen azok maradhattak le, akik eleve hátrányokkal küszködtek anyagi vagy családi körülményeik miatt.

Ugyanakkor sok olyan véleményt is lehetett hallani, hogy a gyerekek jobban érezték magukat otthon. Sokan (a szerencsésebbek közül) azt is megtapasztalhatták, hogy sok tudást, tartalmat meg lehet szerezni az interneten keresztül, online formában, jóval kevesebb kimerítő körülmény mellett, a saját tempójukban haladva.

Fotó: UNICEF Germany

De valószínűleg jobban érezték magukat otthon azok az gyerekek is, akik bármilyen szempontból különlegesnek számítanak, pl. valamilyen alkalmazkodási nehézségük van, akár társas vagy érzelmi szempontból, vagy mondjuk rosszabbul teljesítenek intellektuálisan. Vagy például azok a gyerekek, akik számára az iskola nem biztonságos hely, mert kirekesztik őket, hétköznapi, de rendszeres csúfolódások, sőt zaklatások célpontjai. De ott vannak azok a gyerekek is, akinek az iskola egyszerűen csak túlságosan megterhelő, mert túl nagy a nyomás, akár a tanulnivalóban, akár a társas megfelelés szempontjából. Így vagy úgy, de sokan közülük fellélegezhettek, mert otthon valószínűleg nyugodtabban, kevesebb elvárásnak eleget téve, kiegyensúlyozottabban élhették az életüket. Ezeknek a gyerekeknek az iskolába való visszatérés óriási stresszt jelenthet, amit a szülőknek és a tanároknak figyelembe kell venniük. A visszatérés számukra szorongással teli, a rutinból való kiesés még inkább megnehezíti az alkalmazkodást.

A visszatérés a legtöbb gyereknek a már eleve meglévő problémáikra jobban rá fogja irányítani a figyelmet, ami egyúttal lehetőséget is teremt arra, hogy azokra nagyobb figyelmemmel, gondosabban reagáljunk.

Mit tehetünk tehát, hogy csökkentsük a gyermekünkben kialakult stresszt az iskolába való visszatérés kapcsán?

1. Adjunk a gyerekeknek időt!

Fogadjuk el, hogy a visszatérés a legtöbb gyerek számára nem lesz zökkenőmentes: nem várhatjuk el, hogy pont ott folytassák, ahol márciusban abbahagyták. Ha szülőként és szakemberként csökkentjük az elvárásainkat, akkor a gyerekek is kevésbé lesznek feszültek, és valószínűleg jobban is teljesítenek majd. Adjunk időt nekik arra, hogy újratanulják az intézményi életet, legyünk türelmesek a visszaszokás, a rutinokba való betagozódás, a szigorúbb kereteknek való megfelelés kapcsán.

2. Nyújtsunk biztonságot a bizonytalanságban!

A járványügyi helyzet legnagyobb pszichés terhe a folyamatos bizonytalanság átélése. A gyerekek bizonytalanok abban, hogy a járványnak milyen hatása lesz a szokásos életünkre, milyen további állomásokon fognak keresztül menni, milyen tipikus rutinok változhatnak meg, akár az olyan (eddigi) evidenciákban, minthogy kell-e iskolába járni, ha igen mennyit és milyen formában, lesz-e különórájuk, lesz-e a szüleinek munkája stb. A bizonytalanság a legkimerítőbb állapot, talán még jobban megviseli még a felnőtt, érett személyiséget is, mint a biztos rossz, hiszen utóbbihoz előbb-utóbb ki tudunk alakítani valamilyen megküzdési stratégiát. Ha nem tudják mi történik, könnyen belecsúszhatnak a bizonytalanság bázisán kialakuló tehetetlenség érzésébe, a teljes motiválatlanság állapotába. A gyerekeknek hatalmas szüksége van a biztonságérzetre, a kiszámíthatóságra, hiszen világról való ismeretük jóval csekélyebb, számukra még nagyobb szükség van fogódzókra. Fontos tehát, hogy mindig tudják, hogy mire számíthatnak a közeljövőben, kik és hogyan tudnak segíteni nekik a nehézségeik leküzdésében, vagy egyáltalán, mik lesznek a következő hetek eseményei.

3. Vonjuk be a gyerekeket!

A gyerekeknek meg kell tapasztalniuk azt az érzést, hogy hatással vannak a helyzetükre, így pl. hangsúlyoznunk kell feléjük, hogy sokat tehetnek azért, hogy ők maguk ne kapják meg a betegséget, vagy azt ne adják tovább. A bevonás annak kapcsán is fontos, hogy tudomásuk legyen az őket érintő eseményekről, pl. hogyan változnak meg az iskolába járás szabályai – kell-e maszkot viselni, felkísérhetik-e a szülők a gyerekeket, hány gyerek lehet egyszerre az ebédidőben stb. Ezzel összefüggésben teret kell adnunk annak, hogy minél többet beszélhessenek az őket nyomasztó érzésekről, aggodalmakról pl. mitől félnek, mi nyomasztja őket, vagy éppenséggel miért örülnek annak, hogy visszatérnek. Vonjuk be őket a helyzet értékelésbe és a megoldások keresésébe is, persze mindezt a koruknak és érettségüknek megfelelő szinten. Ha azt érzik, hogy számít a véleményük, hogy hatással vannak a dolgok alakítására, az jelentősen csökkenti a stresszt.

4. Kommunikáljunk az iskolával!

Minthogy a gyerekek között óriási különbségek vannak, abban sem egyformák, hogy ki hogyan boldogul az iskolában, kinek mennyire nehéz a visszatérés, mi a legnehezebb abban, vagy éppenséggel mennyire rugalmasan tud váltani az otthoni és a tanteremi tanulás között. Az iskolával való nyílt és őszinte kommunikáció nemcsak általában szolgálja a gyerek érdekét, de ebben az esetben is – ha a tanár ismeri és felkészült a gyerek érzéseivel, állapotával, helyzetével kapcsolatban, akkor a szülővel együttműködve sokat tud neki segíteni a gyerek alkalmazkodása érdekében.

5. Törődjünk a saját pszichés jóllétünkkel is!

Fontos emlékeztetni magunkat, hogy a gyerekek általában úgy vannak, ahogy a körülöttük lévő felnőttek. Ez súlyos felelősség, de egyben nagy lehetőség arra, hogy a gyerekeink pszichés jóllétét elősegítsük. Ha mi magunk nagyon aggódunk a visszatéréssel, az esetleges újrazárással, a gyerekünk iskolai boldogulásával kapcsolatban, akkor ez nyomot fog hagyni a gyerek érzelmein, viselkedésén is.

Fotó: UNICEF Germany

További cikkek az UNICEF Blogján

A cikket Szlankó Viola pszichológus, az UNICEF gyermekjogi munkatársa írta.