Már az első orosz támadást latolgató hírektől kezdve egyfajta szorongással teli, feszülten várakozó kíváncsiságot éreztem magamban. Foglalkoztatott a gondolat, hogy na vajon eljutott-e a társadalmunk egy újabb töréspontra, egy újabb, az egész világot érintő krízishez, hogy vajon ebből majd tanulunk-e, lesz-e még jövő, amit tervezhetünk, vagy ez a háború megrengeti a demokratikus világ egészét?

Majd amikor február 24-én reggel felébredtem és a telefonomon egy felugró értesítés fogadott, hogy valóban elkezdődött a háború, mégse tudtam elhinni, hogy ez a valóság. Inkább úgy éreztem, mintha egy filmben lennék, vagy valami múltbéli történelmi esemény részese.
Nem szerettem volna elhinni azt, hogy azokra a kérdésekre, amiket napokkal ezelőtt feltettem magamnak, most már nem csak spekulációk útján, hanem valóságos válaszokat kaphatok a történések kimenetele által.
Aznapra – és igazából azóta is minden nap– teljesen odaláncolódtam a különböző nemzetközi és magyar hírportálok elé, folyamatosan frissítettem az oldalakat és annyi információt, ok-okozatot, tudósítást, riportot, interjút, kép és videó anyagot szerettem volna magamba szívni, amennyit csak lehetett. Mindeközben nagyon frusztrált voltam, hogy én Berlinben egy nyugodt környéken, Európa egyik legnyitottabb, elfogadóbb városában a reggeli teámat kortyolgatva teszek úgy, minthogyha bármit is segítene a háború helyzetén, hogy én a laptopom fölé görnyedve olvasom a híreket.
Délután végül elindultam a Brandenburgi kapuhoz egy tüntetésre a békéért és Putyin rezsimje ellen. Majd szombaton is így tettem, amikor a Tiergarten közepén a győzelmi oszlopnál gyűlt össze többezer ember.
Mindkét tüntetésen sokan voltak, dühös, szomorú, elkeseredett emberek. De azt éreztem, hogy ezek a tüntetések nem a civil áldozatokért vagy a béke valós eléréséért vannak, hanem sokkal inkább arra, hogy az emberek, akik kivonulnak az utcára kicsit jobban tudják érezni magukat a saját bőrükben, mert azt érezhetik, hogy ezzel „tettek” valamit. Nem szeretném bagatellizálni ezeknek a tüntetéseknek a jelentőségét, nekem is jól esett ott lenni, fontos és jó véleménynyilvánítási felületnek tartom az ilyen megmozdulásokat, de úgy éreztem, ez most nem elég. Ennél sokkal többet kell tennünk kollektívan is, hogy valós eredményeket érjünk el.

2022. 03.15. Palanca, Moldova – Menekültek busszal utaznak tovább Európa felé az ukrajnai határátlépés után

A másik fontos gondolat, ami már a kezdetek óta mozgolódott bennem, hogy eddig is számos országban dúltak harcok, amelyek ugyanúgy rengeteg ártatlan életet követeltek és rengeteg családot, embert késztettek arra, hogy elmeneküljenek az otthonukból, akárcsak a jelenlegi helyzetben.. Igen, most közelebb van hozzánk, igen, több szintén magyar nyelvet beszélő ember menekül, de alapvetően ugyanaz a helyzet. Gyerekeknek, nőknek, férfiaknak azért kell mindent hátra hagyniuk, mert háború dúl az országukban és a védelmük érdekében el kell hagyniuk az otthonukat.
Nagyon jól esett látni, hogy mennyi önkéntes támogatja a Magyarországra érkező menekülteket, hogy milyen készségesen keresnek szállást, ruhát, pénzt számukra és egyengetik sorsukat, útjukat. Remélem, hogy továbbra is mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy a lehető legjobb feltételeket tudjuk biztosítani számukra.

2022.03.19. Kisinyov, Moldova – szociális munkás Ukrajnából menekült gyerekekkel játszik

Természetesen a 2015-ös menekültválság idején is voltak szervezetek és civilek, akik ugyanilyen készségesen segítettek, mint most, de az akkori menekültek mégsem érezhettek ilyen társadalmi összefogást, nem kaptak ennyi támogatást, hogy menekédet leljenek országunkban. Így ugyan nagyon örülök a jelenlegi segítő intézkedéseknek, de számomra mégsem hiteles a mostani helyzetben tanúsított fellépés. Maga az orosz-ukrán konfliktus elfajulása pedig szerintem nem csak erre a két országra vonatkozik, hanem egész Európára és az egész világra egyaránt. Putyin felelőssége, de a társadalom, amiben élünk, melynek mi is egyénként elemei vagyunk, tette lehetővé számára, hogy eljusson idáig. Mi is lehetővé tettük számára, hogy évek óta egy emberjogilag és sok más szempontból is elfogadhatatlan politikát folytasson, és mi is azok között voltunk, akik nem figyeltek eléggé az intő jelekre, akik nem követeltek elég hangosan, hatékonyan a baj megelőzésére komoly szankciókat, intézkedéseket.
Szeretnék egy olyan jövőben hinni, ahol a társadalmunk nem ad teret az ilyen politikai irányoknak és az olyan személyi kultusznak, amit jelenleg Putyin megtestesít. A világ által Oroszországra kivetett szankciók nem tudom, hogy elegek lesznek-e megállítani Putyin ámokfutását.
Erős együttérzéssel gondolok az ártatlan ukrán emberekre, de ugyanakkor arra a rengeteg orosz állampolgárra is, akik nem támogatják a Putyin-féle rezsimet és próbálnak küzdeni a háború ellen. Sajnos a szankciók az ő életükre is rendkívüli módon kihatnak, amely még több belső feszültséget szül. Nagyon nehéz helyzetbe sodorta magát a világ, és 17 éves fiatalként úgy érzem, a jelenlegi körülmények nem sok jót jósolnak a jövőnkre nézve, nehéz pozitívnak maradni ilyen időkben. Sok korombélin és/vagy fiatal felnőttön érzem azt, hogy elegük van a jelenlegi helyzetekből, rendszerekből, hiszen egészen kicsi korunktól kezdve folyamatosan látjuk a világot egy negatív disztópia felé sodródni a klímaválságon keresztül, a világjárványon át egészen a háborús helyzetekig. A múltbéli fiatalságnak is megvoltak a saját problémáik, de a jelenlegi rendkívül felgyorsult digitális világban úgy érzem, hogy sokkal nehezebb „gyereknek” maradnunk és megszabni a kereteket a saját mentális jóllétünk érdekében, pláne ezen politikai vonatkozású problémák kapcsán. Hiszen sosem érezhetjük úgy, hogy eleget tettünk, mindig lesz hír, amit még nem olvastunk, tüntetés amire nem mentünk el, adomány, amit nem küldtünk el, petíció amit nem írtunk alá …

2022.03.18. Palanca, Moldova – Ukrajnából menekült gyerekek és családjaik  busszal utaznak tovább Európa felé

Szinte lehetetlen elnavigálni ebben a bőséges információ áradatban, szűrni a hírek hitelessége és forrásai között, megválogatni az adományozó felületeket és odafigyelni, hogy mindig mindent úgy tudj mondani, hogy senkit ne sérts meg, ne terjessz fals információkat, ne legyél éppen eléggé korrekt, tapintatos,…
Elegünk van a jelenlegi nemzetközi és belpolitikára is egyaránt jellemző teszetoszaságból, a folyamatos simulásból, érdekkeresésből, mert ezek mind ide vezetnek: háborúhoz vagy egyéb válságokhoz. Határozott, tájékozott, körültekintő, de lényegüket tekintve emberi politikusok kellenek, akik jobb irányba tudják terelni az apokaliptikus víziókat egyre inkább idéző világunkat.

Rengeteg érzékeny, felkavaró kérdést vet fel mindannyiunk számára a háború. Az őszinte és felelős válaszom tizenévesként az, hogy nincs annyi időm, tudásom és rálátásom arra, hogy a téma minden elemlére megfelelően kitérjek. Arról tudok gondolkodni és írni, amit le tudok szűrni a mindennapokból és össze tudok gyúrni egy nagy masszává a magam számára. Abban biztos vagyok ugyanakkor, hogy a háború soha, semmilyen körülmények között nem megoldás, egyáltalán, mint egy felmerülő opció, alternatíva se szabadna léteznie bármilyen konfliktus kezelése okán. A civilek elleni gyilkos akciók, a lakások, kórházak, iskolák bombázása pedig értelmezésem szerint is háborús bűn.
Ebben a helyzetben mindenki számára magától értetődő kötelesség, hogy a lehetőségeihez mérten mindent megtegyen a menekültek és a háborús országokban maradt civilek segítéséért. Hiszen ezek az emberek egyik pillanatról a másikra lettek kiszakítva a megszokott „normális” életükből, hihetetlen gyorsasággal lettek rákényszerítve a menekülésre – vagy kötelességtudatból, hazaszeretetből a harcokban való részvételre. Az ismeretlenre kellett bízniuk magukat egy lehetséges biztonságosabb élet reményében.
Rémesen nehéz a helyzet, de reménykedem abban, hogy van miért segíteni és van értelme adni a rászoruló embereknek. Szeretnék hinni benne, hogy egy nap hazatérhetnek otthonaikba…

Zárásként a kelet-európai országok oktatásának zömét terhelő jelenségekre szeretném felhívni a figyelmet Mária Montessori pacifista értékek melletti kiállását idézve:
„A háború elkerülése a politika munkája, a béke megteremtése az oktatás munkája.”

Bellai Zorka Hanna, UNICEF Fiatal Nagykövet