A kortárs bántalmazás nem egyszerű gyerekkori konfliktus, amelyet a gyerekeknek maguk között kell megoldaniuk: tartós szorongást, önbizalomvesztést, társas kapcsolati nehézségeket, súlyosabb esetekben pedig önsértési és szuicid gondolatokat is előidézhet. A helyzetet az online tér tovább súlyosbítja, hiszen a bántó tartalom ma már az iskola kapuin kívül, akár éjjel-nappal is követheti az érintettet, miközben a mesterséges intelligencia újabb eszközöket adhat a zaklatás kezébe. Gerlóczi Judit, a Delta Produkció ügyvezetője, a bullying ellen fellépő NEM OKÉ kampány kezdeményezője az UNICEF Magyarország Mentális Egészség Konferencia a Gyermekekért című november 18-i egész napos rendezvény egyik résztvevője lesz, ahol ez a nehéz téma is szóba kerül majd.  Judit szerint a bántalmazás megszakításához nem elég egyetlen szereplő beavatkozása: olyan közösségekre, felkészült felnőttekre és intézményi protokollokra van szükség, amelyek egyértelműen tudják, mikor és hogyan kell közbelépni. A producer arról is beszélt, miért lehet fontos szerepe a színháznak és a személyes történeteknek a probléma felismerésében, és miért nem szabad hagyni, hogy a bullyingról szóló történetek az iskola falai között maradjanak.

Hol húzódik a határ egy hétköznapi gyerek- vagy kamaszkori konfliktus és a bullying között? Milyen jelekből lehet felismerni, hogy már nem egyszeri összezördülésről, hanem olyan tartós bántalmazási helyzetről van szó, amely komolyan veszélyeztetheti a gyerek lelki egészségét?

Van egy tankönyvi válasz erre, ami meghatározza, hogy bullyingról akkor beszélünk, amikor a szándékosság, a gyakoriság és a hatalmi helyzetek alá-fölé rendeltségi viszonyba kerülnek egymással. Amíg a konfliktusok természetes velejárói az életnek és rengeteget tanulhatunk belőlük – végső soron a fejlődésünket szolgálják -, addig az iskolai zaklatás olyan, az egész közösséget érintő jelenség, amit soha, de soha nem szabad természetesnek venni, sem elfogadni. Nagyon fontos dolog lenne, hogy megértsük: sokfélék vagyunk, sokféle érzéssel és érzékenységgel. Meg kell tanulnunk tiszteletben tartani egymás határait, de ugyanilyen fontos megismerni a saját határainkat is, hozzáférni a saját érzéseinkhez és időben jelezni, ha úgy érezzük, valami nem oké. A konfliktus során a kedélyek általában idővel lenyugszanak, a bullying esetében nem: ott a bántalmazott gyerek külső beavatkozás nélkül folyamatos védtelenséget, szorongást él meg, aminek hatása van a mentális egészségére.

A kortárs bántalmazásnak milyen hosszabb távú lehetnek? Mit okozhat egy gyerekben vagy kamaszban, ha rendszeresen azt éli meg, hogy kirekesztik, megalázzák vagy nevetségessé teszik – és hogyan jelenhetnek meg ezek a következmények akár évekkel később, például felnőttkori konfliktusokban, addikcióban?

Tulajdonképpen pontosan erre a kérdésre ad választ a Darázs című díjnyertes előadásunk, aminek a NEM OKÉ kampány köszönheti a születését. Két egykori osztálytárs sok évvel későbbi újra találkozását meséli el, akik immár felnőttként ülnek egy asztalnál. Ahogy megyünk előre a történetben, folyamatosan kerülnek elő a régmúlt emlékei és törnek felszínre az érzések, amik egyáltalán nem halványultak el az idővel. A kezeletlen traumák hatására egy-egy rosszul sikerült mondat, egy-egy ismerős helyzet elemi erővel üti tarkón az embert és kerül vissza a hajdani kisgyerek mentális állapotába: újra védtelennek, kiszolgáltatottnak érzi magát, mint egykor, hiába nőtt már fel. Mentális következményekként pedig többek között az önértékelés romlása, az önbizalomhiány, a kapcsolódások minőségének változása, szociális szorongás, tanult tehetetlenség, depresszió, önsértési és szuicid gondolatok erősödése, bizalmatlanság léphet fel.

Nehéz lehet megérteni egy kívülálló számára, hogy sok év hallgatás után miért törnek felszínre újonnan elemi erővel a „régi sérelmek”, vagy éppen miért reagál valaki számára irracionális módon egy-egy mondatra vagy esetre a másik. Egyébként az előadás után több felnőttet szoktam sírni látni: sokan akkor értik meg, hogy amit egykor átéltek, annak van neve – vagy éppen akkor szembesülnek vele, hogy talán itt az ideje felkeresni az egykori osztálytársat és bocsánatot kérni tőle. Tulajdonképpen emiatt a nézőre gyakorolt hatás miatt született meg a kampány is: felnőtt embereket láttam magam körül, válaszok és eszközök nélkül, ugyanolyan intenzív fájdalmat átélve, mint egykor.

Sok esetben a környezet is érzékeli, hogy valami nincs rendben, mégsem történik valódi beavatkozás. Mennyire fontosak a szemlélők, a barátok, az osztályközösség szerepe a bullying megszakításában, és hogyan lehet egy gyereket arra felkészíteni, hogy ne váljon passzív szemlélővé? Egyáltalán dolguk-e a gyerekeknek, hogy közbelépjenek?

Teljes mértékben dolga mindenkinek közbelépni, de kiegészíteném azzal, hogy azért senkitől (sem gyerektől, sem felnőttől) nem elvárható, hogy csak úgy magától tudja, mit kell tennie. Tulajdonképpen a két érintett szereplő (a bántalmazott és a bántalmazó) azok, akik irtó nehezen tudnak kikerülni a saját szerepükből és helyzetükből – csakis a körülöttük állók azok, akik megtörhetik ezt a körforgást. Legyen az felnőtt, vagy csendes szemlélő, határozott védelemre, világos határhúzásra van szüksége mindenkinek. Valójában sokkal könnyebb lenne, hogy megelőző jelleggel – még a bántalmazás előtt – épüljön fel egy olyan közösség, ami pontosan felismeri azt, mi az a bántalmazás és tudja azokat a közbelépéshez szükséges folyamatokat és akciótervet, ami őket is biztonságérzettel tölti el. Szeptember 11 kapcsán olvastam nemrég egy cikket, ami arról szólt, hogy a terrorcselekményt megelőzően egy cégvezető éveken át gyakoroltatta a menekülési tervet a dolgozóival: mikor bekövetkezett a tragédia, azonnal tudta mindenki, hogy mi a dolga és automatikusan indult és tette, amit kell és majdnem mindenki élve kijutott az épületből ennek köszönhetően.

Nagyon nehéz bármelyik szereplőnek közbelépni egy éles és számára ismeretlen helyzetben: gondoljunk akár csak arra, amikor a nyílt utcán történik egy agresszió, vagy látunk egy földön fekvő embert – az emberek többsége csak néz, néz, de nem tesz semmit, nem mer közbeavatkozni, vagy nem tudja, hogyan kell segíteni. A mellkasunkban feszülő érzést azonban mindannyian ismerjük, hiszen azért rimánkodunk magunkban, hogy „Valaki segítsen, csak ne én!”.

Az online tér alapvetően változtatta meg a kortárs bántalmazás természetét. Miben más a cyberbullying pszichés hatása ahhoz képest, amikor a bántalmazás az iskolában történik? Mit jelent egy gyerek számára, ha a bántó tartalom az iskola kapuján kívül is folyamatosan vele marad?

Az online tér sokkal durvább, mert nonstop, soha sincs vége. Régebben kilépett a diák az iskola kapuján, rosszabb esetben elkísérték egy darabig, de volt egy vége a rémálomnak. Ma már nincs vége, hiszen az online tér kapuja 0-24-ben nyitva áll mindenki előtt. Ráadásul a mesterséges intelligencia segítségével sokkal hatékonyabban tud fájdalmat okozni: a chat csoportokból kifotózott halálos fenyegetésektől kezdve láttam már fake videókat és képeket is, ami teljesen realisztikus helyzetekben és pozíciókban tud már ábrázolni mindenkit, vagy olyan tartalmat tud a bántalmazott szájába adni, ami sosem hangzott el. A bántalmazások legkreatívabb formái valósíthatóak meg általa. Nem csak időben és formában, hanem elérésben is hatékonyabb: egy sokkal nagyobb közösséget ér el, mint egy osztályterem. Az érintett soha nem tudhatja biztosan, hogy hány emberhez ért el a vele kapcsolatos tartalom.

A bullying felismerése sokszor azért is nehéz, mert a gyerek nem feltétlenül mondja el, mi történik vele. Milyen viselkedésbeli vagy érzelmi változásokra érdemes figyelniük a szülőknek és pedagógusoknak, amelyek arra utalhatnak, hogy egy gyerek komoly lelki terhet cipel? Hol húzódik a határ egy felelős szülő esetében az “tanulja meg megoldani a problémáit” és a “nem hagyhatom magára ezzel” között?

Olvastam egyszer egy hosszú listát, amiben felsorolják azokat a jeleket, amik ilyenkor előfordulhatnak és amiket meg lehet figyelni egy gyereken: minden tiszteletem mellett a jelek 80%-a megegyezik az influenzás tünetekkel. Vannak azonban olyan jelek, amikre valóban érdemes figyelni: elszigetelődés, barátokkal nem, vagy csak kevés kapcsolódás, sok hiányzás, magatartásváltozás, tanulmányi teljesítmény romlása és hasonló változások. Számomra a legszebb választ az UNICEF Magyarország gyermekvédelmi igazgatója, Szlankó Viola adta, amikor azt mondta: azt érdemes figyelni, hogy megváltozott-e a gyermek viselkedése, észlelünk-e bármit rajta, ami a szokotthoz képest más vagy hosszabb ideje fennáll? Sokszor szerintem egyszerűen ösztönösen érezzük szülőként, ha valami nincs rendben. Felelős szülőként én nem tudok olyan verziót elképzelni, ahol egy gyereket magára hagyhatunk bármilyen nehéz érzéssel. Arról már kevesebb szó szokott esni, hogy ennek előfeltétele, hogy a szülő maga is jó mentális állapotban legyen, hogy legyen belső késztetése és energiája arra, hogy megismerje a gyerekét és minőségi időt töltsön el vele. Őszinte empátiával és megértéssel mondom a szülőtársaim nevében: nehéz megteremteni manapság ezeket a feltételeket, amiben egyszerűen csak jól és örömmel tudunk lenni a gyerekkel és itt még egyáltalán nem beszélünk elhanyagolásról, sem szülői bántalmazásról, csak a szokásos hétköznapi mókuskerékről. Az ilyen esetekben a pedagógusoknak óriási segítő, támogató, védelmező szerepe lehet. Mindez jól mutatja, hogy a gyermekek védelme és a valódi változás nem egyetlen szereplőn múlik, hanem közös felelősségünk.

Mit tehet egy szülő vagy pedagógus, amikor már felismerte a problémát? Melyek azok a beavatkozások, amelyek valóban segíthetnek, és milyen gyakori felnőtti reakciók – például a bagatellizálás, a „csak vicceltek” hozzáállás vagy a konfliktus egyszerű elsimítása, esetleg ellenkezőleg: a túlzott botrány, fegyelmi eljárás kezdeményezése – ronthatnak még a helyzeten?

Jelenleg nincs egységes deklarált protokoll. Nagy álmom egy olyan ábra létrehozása, mint ami a covid alatt készült a helyes kézmosásról és felkerült minden intézmény falára: egy olyan diagram, ami egyértelműen jelzi azt a protokollt, hogy ha bántalmazást észlel az ember, kihez érdemes lépésről lépésre fordulnia. Egyébként elsőre az a mondás, hogy osztályfőnök, igazgató, majd fenntartó, de az iskolában jelen van az iskolapszichológus és az iskolához tartozó szociális munkás is, akihez fordulni lehet. Tágabb körben pedig ott van a teljes jelzőrendszer, a védőnőtől kezdve a gyerekorvoson át a helyi család-és gyermekjóléti szolgálatig: ennek a rendszernek minden felnőtt a része, akiknek jelzési kötelezettsége van – elvileg.

Azonban azt látom, hogy amíg egy szülő, vagy egy pedagógus egyedül küzd az elemekkel, legtöbbször mindig ugyanaz történik: a végén kiemelik a gyereket az iskolából és ha szerencséje van, nem folytatódik ugyanaz egy másik iskolában. A NEM OKÉ kampányba való belépési feltétel éppen ezért először az összefogással indul: az iskolán belüli szereplők (a pedagógusok, a vezető és a szülők – na meg természtesen a diákok), iskolán kívül pedig a család-és gyermekvédelmi központoktól kezdve az önkormányzaton át a rendőrség bűnmegelőzési osztályáig működjön együtt a lehető legtöbb intézmény és szervezet azért, hogy a gyerekek körül egy minél biztonságosabb közösség jöjjön létre. A NEM OKÉ pilot programjában pedig az is megerősítést nyert, hogy a hatékony fellépés egyik alapfeltétele, hogy az adott intézmény a saját belső erőforrásai és aktuális helyzetfelmérése feltárásának eredményeire támaszkodva egy, az adott intézményre szabott protokollt alakítson ki magának. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség egy alap eljárásrendre, amit akár jogszabály is rögzít, inkább azt vetíti elő, hogy egy bázis eljárásrendet érdemes utána kiegészíteni, finomhangolni még az intézmény sajátosságait figyelembevéve.

A NEM OKÉ kampányban a színház és a történetmesélés is fontos szerepet kap. Mit tud hozzáadni a művészet és a személyes történetek feldolgozása egy olyan problémához, amelyről a gyerekek sokszor nehezen beszélnek? Lehet-e a színház olyan biztonságos tér, ahol egy fiatal először tudatosítja magában, hogy ami vele történik, az valójában nincs rendben?

Hazabeszélek nyilván, hiszen színházi producer vagyok, de óriási különbség van az élmény alapú megélés és az edukáció között. Nem olyan rég beszéltem a norvég oktatási minisztériumból valakivel: ők már nem is nagyon hisznek a frontális, prezi alapú érzékenyítésben, helyette a közösségépítő és tapasztalatmegosztó eseményeket szorgalmazzák. A NEM OKÉ kampány a Darázs című színházi előadással kezdődik, ami egy érzelmi lenyomatot hagy az emberekben, amire azonnal ráépül egy beszélgetés vagy egy feldolgozó foglalkozás. A történetek segítenek megérteni, mi történik körülöttünk, kik vagyunk és honnan jöttünk: nem véletlenül ültek a tűz körül az őseink és meséltek már akkor is történeteket egymásnak. A művészet teljesen máshogyan és máshol hat, az érzelmek és a szív szintjén: hányszor hallgatunk meg egy dalt, ami éppen jókor és jó helyen talál meg minket? Hányszor sírtunk már egy filmen? Hányszor nevettünk együtt a színházban sok száz emberrel egyszerre? Ettől függetlenül önmagában egy színházi előadás nem jelenti azt, hogy biztonságos, az ilyen típusú előadásoknál a színházi élmény nem érhet véget a tapsnál. Akkor csak feltéptük a sebeket, de nincs, ami begyógyítsa őket.

Ha egy gyerek vagy kamasz ma felismeri magán vagy egy társán a bullying jeleit, mi legyen az első konkrét lépés? Hova fordulhat segítségért, és mit tehet egy olyan fiatal, aki fél attól, hogy ha beszél, csak még rosszabb helyzetbe kerül?

A legfontosabb tanács az, hogy azonnal forduljon egy olyan felnőtthöz, akiben megbízik és kérjen segítséget. A segítség kérése nem gyengeség, hanem nagyon nagy erő és bátorság kell hozzá. Ha nincs a környezetében olyan felnőtt, akiben megbízna, akkor a Kék Vonal anonim segélyvonalán is kérhet segítséget, vagy használhatja az UNICEF HelpAPP nevű alkalmazását is. A legfrissebb élményeim egyike, amikor a diákok maguk szorgalmazták a szülők bevonását az általuk kitalált kezdeményezésükbe és pl. a Marczibányi téri Kodály Iskolában a diákok maguk mentek be a tanévnyitó szülői értekezletekre és meséltek a kampányról és arról, miért kell küzdeni az iskolai zaklatás ellen. Elképesztő vagány dolog, hogy a diákok a saját kezükbe vették a jövőjüket és az intézmény erre ilyen támogatóan reagált és teret adott nekik.

Van ma Magyarországon megfelelő intézményi válasz a bullyingra, vagy még mindig túl sok esetben a gyereknek és a családnak kell egyedül megoldania a problémát? Cél az, hogy megfelelő intézményi válaszok legyenek, vagy inkább a szülőket, pedagógusokat és magukat a gyerekeket kellene felkészíteni a kérdésben?

Ez közös ügyünk – fontos, hogy minden érintett szereplő megértse ezt. Ma még túlságosan sok esetben magára marad a gyerek és a család, mert hiányzik az egységes, kötelező intézményi protokoll és a megfelelő szakmai háttér. Valódi védelmet és biztonságot csak akkor tudunk teremteni, ha az iskola, a szülők és a döntéshozók összefognak, és nem egyéni harcként, hanem közös felelősségként kezelik a bántalmazást. Egy komplex jelenségre csak komplex válasz adható. Rendkívül sok kiváló szervezet dolgozik ma azon, hogy megfelelő segítséget nyújtson az intézményeknek – ez azonban az intézményvezető elköteleződése nélkül mit sem ér. Szerencsés vagyok, mert a NEM OKÉ kampányhoz olyanok akarnak csatlakozni, akik biztonságos és demokratikus iskolát és környezetet szeretnének biztosítani a gyerekeknek. Azonban még mindig túlontúl sok történet folyik be olyan intézményekről vagy fenntartókról, akik kiállás helyett az eltussolást választják. Még mindig túl sok olyan köremail megy ki a szülőknek, ahol megkérik őket, hogy a problémák maradjanak az iskola falain belül. Miközben az iskolák harcolnak a gyerekekért és a jó pedagógusokért, ugyanennyi energiabefektetéssel választhatnák éppenséggel orientációs pontként azt, hogy kiállnak az iskolai zaklatás ellen. Egyre több szülő tudja már, hogy iskolai zaklatás mindenhol van. Amelyik suli ezt bevállalja és kiáll ellene, az a menő. Én azon dolgozom, hogy ez legyen a trend és ne a hallgatás csendje.

Ha érdekli Önt ez a téma, látogasson el az UNICEF Magyarország Mentális Egészség Konferencia a Gyermekekért című november 18-i egész napos rendezvényére! Az esemény részletes programját itt találja: 

MEGNÉZEM

Szerző: Braunmüller Lajos, önkéntes újságíró