Dr. Matkó Anett, az UNICEF Magyarország adománygyűjtési igazgatójának beszámolója

Nairobi, 2025. december 3. Kellemes nyári meleg, 25 °C, enyhén felhős égbolt. Izgatottan indulok az ENSZ központjába, amely 23 ügynökségnek ad otthont. Az egyik ilyen szakosított szerv az UNICEF is, amely a fővárosban, az itteni campuson működteti a regionális képviseletét és a helyi programirodáját. Ez utóbbi kifejezetten a Kenyában élő gyermekek jóllétéért dolgozik.

Kísérőim Catherine Kimotho, a programiroda gyermekvédelmi szakértője, aki több mint 20 éve tevékenykedik ezen a területen, valamint Eri Marthers, a Gyermekvédelmi Osztály vezetője. Egy egynapos misszióra indulunk, hogy testközelből tapasztalhassuk meg azokat az eredményeket, amelyeket az ország az elmúlt időszakban elért – különösen az UNICEF által támogatott Gyermekgondozási Reformstratégia révén, amelynek megvalósítása 2022-ben vette kezdetét. Véletlen egybeesés csupán, hogy látogatásunk napja egyúttal a fogyatékossággal élő személyek nemzetközi világnapja is.

Autóval jutunk el Kasarani körzetbe, amely az irodától csupán fél órára van. Az utazás alatt szó esik arról, hogy az országszerte működő, jótékonysági gyermekvédelmi intézményként nyilvántartott ellátóhelyek egyre súlyosabb kihívásokkal néznek szembe az úgynevezett „volunturizmus” okán. Ez a jelenség az önkéntességet és a turizmust kapcsolja össze, igencsak megkérdőjelezhető formában. Egyes intézmények ugyanis sok esetben jobban igazodnak az önkéntesek igényeihez, mint a gyerekekéhez. A rossz példát mutató létesítmények főleg turisztikai programokat szerveznek a jelentkezők számára, és csak nagyon kevés, főleg látszatfeladatokat bíznak a segítőikre. Bár a résztvevőket általában a jó szándék vezérli, többségük nem rendelkezik megfelelő szakmai tapasztalattal, és nincs tisztában a gyermekek – gyakran speciális – szükségleteivel sem. Ráadásul számos esetben kötődés alakul ki a gondozott és az önkéntes között, amely rendkívül törékeny, hiszen a külföldi segítők eleve csak rövid időt töltenek az intézményekben. Gyakori, hogy az önkéntesek maguk fizetnek a részvételi lehetőségért, ami így jelentős bevételt biztosít az egyébként súlyos forráshiánnyal küzdő ellátóhelyeknek. Ez a gyakorlat, amelyet a kényszer is szül, aláássa a professzionális gyermekvédelmi munkát, és rontja az intézmények hitelességét. Így alakul ki az a szerencsétlen helyzet, hogy egyes gyerekvédelmi központok, amelyek eredetileg az elhagyott, otthonukat vesztett, elárvult, illetve fogyatékosság vagy betegségek – például HIV – miatt kirekesztett gyermekek védelmét szolgálnák, könnyen bevételtermelő vállalkozásokká válhatnak. Ez pedig nemcsak Kenyában jellemző, de sok más fejlődő országban is.

 

Látogatás a Kings Kids Children Centre-ben

Első megállónk a Kings Kids Children Centre volt – egy jótékonysági gyermekintézmény (Charitable Children Institution, CCI) –, amely az UNICEF és a kenyai kormány által támogatott gyermekgondozási reformprogram egyik éllovasa. Jelenleg több mint 900 magánfenntartású gyermekotthon működik országszerte, de sajnos kevés tudott rövid időn belül adaptálódni. A nemzetközi tapasztalatokra építve az UNICEF támogatásával a kenyai kormány kidolgozta a Nemzeti Gyermekgondozási Reformstratégiát, amely a gyermekek családi és közösségi alapú gondoskodását helyezi előtérbe. Ennek részeként az UNICEF képzésekkel segíti az állami és intézményi dolgozókat, hangsúlyozva a családban történő nevelkedés fontosságát, valamint rávilágít azokra a negatív hatásokra, amelyek abban az esetben sújthatják a gyerekeket, ha túlzottan az intézményi ellátásra hagyatkozik a rendszer. A Kings Kids Centre munkatársai mind részesültek ezekben a tréningekben. A kenyai kormány, az UNICEF és más civil szervezetek közösen támogatják azokat a folyamatokat is, amelyek révén a gyermekek az intézményekben töltött időt követően megerősített, felkészült családokhoz térhetnek vissza.

Érkezésünkkor négy bozontos fekete kutya fogad minket lelkesen, és bekísérnek a kapun. Trey, az intézmény vezetője részletesen mesél azokról az eredményekről és változásokról, amelyeket azóta értek el, hogy 2022-ben elköteleződtek a reformprogram megvalósítása mellett.

Az elmúlt években 27 gyermeket sikerült nevelőszülőknél elhelyezni, örökbe adni vagy hozzásegíteni ahhoz, hogy vér szerinti rokonaikkal élhessenek. Új gyermeket 2022 óta nem fogadtak be; ehelyett inkább arra helyezik a hangsúlyt, hogy az örökbefogadó vagy nevelőszülői családokat támogassák abban, hogy együtt maradhassanak és gördülékeny legyen az átmenet az intézményi ellátásból a családi gondoskodásba. A reform lehetővé tette számukra azt is, hogy segíthessék a szülőket és a gyermekeket az egészségügyi alapellátáshoz és az oktatáshoz való hozzáférésben.

Bár számos sikert könyvelhetnek el, a mindennapok itt sem felhőtlenek. Jelenleg 17 gyermek él az intézményben; egy társuk nemrég gyógyíthatatlan betegség következtében hunyt el. A gyermekek mintegy 60%-a HIV-pozitív, vagy valamilyen testi, illetve értelmi fogyatékossággal bír. A mélyszegénységből jövő családok a legtöbb esetben nem képesek gondoskodni beteg vagy fogyatékossággal született gyermekeikről. A kezelések költségei és a beavatkozások bizonytalan kimenetele olyan terhet ró a szülőkre, amelyet még a tehetősebb családok is nehezen viselnek.

A fogyatékossággal élő gyermekek esetében pedig a stigmatizáció is erősen jelen van; beteg gyermekeknél nem ritka, hogy az apa elhagyja a családot, az egyedül maradó anyák viszont gyakran nem tudják biztosítani gyermekük ellátását, és újraházasodásra sincs esélyük, miközben élethosszig tartó gondoskodási felelősség nehezedik rájuk.

Trey és a Kings Kids Centre munkatársai – együttműködésben a gyerekvédelmi szakemberekkel, köztük Lemmyvel – átfogó támogatást nyújtanak a gyermekeknek és a szüleiknek: az orvosi ellátás és az iskolába járás megszervezése mellett lelki támogatást is próbálnak biztosítani. Segítenek a szülőknek megérteni és kezelni az adott egészségügyi krízist, aminek alapvető része az is, hogy a szülők egyáltalán meg tudják nevezni a betegséget vagy felismerjék a fogyatékosság mibenlétét. Külön figyelmet fordítanak arra is, hogy minden hozzájuk kerülő gyermek rendelkezzen születési anyakönyvi kivonattal, amely nemcsak az orvosi kezeléshez és az iskolába járáshoz szükséges, hanem a jogi és társadalmi láthatóság alapfeltétele is.

Bár folyamatos szakemberhiánnyal küzdenek, a meglévő személyzet kitartó munkájának köszönhetően a legnehezebb helyzetekben is támaszt nyújthatnak a családoknak. Az oktatás területén gyakran közvetítő szerepet töltenek be az iskolák és a szülők között, második esélyt adva a lemorzsolódott gyermekeknek vagy az elhanyagoló szülőknek.  Segítenek mentorokat és magánszemélyes támogatókat találni – legyen szó a terápiás kezelések költségeinek fedezéséről vagy éppen tandíjról. Ahogy Trey fogalmazott, a segítségnyújtásban a legfontosabb erőforrás nem is csak a pénz vagy az eszközök, hanem az, hogy legyen legalább egy olyan ember, aki végigkíséri a gyermeket és családját a legnehezebb élethelyzeteken. Akire lehet támaszkodni, aki ott van a bajban, aki megtart és erőt ad.

Az intézményben külön részlegek szolgálnak a fiúk és a lányok elhelyezésére. A lányok házában emeletes ágyak találhatóak, színes takarókkal lefedve, a szekrényeket vidám matricák és bátorító üzenetek díszítik. A falon egy felirat olvasható: „Nem vagyok elfelejtve; Isten tudja a nevemet.” Amikor egy gyermek megérkezik a központba, a kézlenyomatát és a keresztnevét a falon hagyja. Ez annak a szimbóluma, hogy itt minden egyes élet számít, minden sors fontos. Aki ide megérkezik, azt hittel, szeretettel és gondoskodással várják.

A fiúk szobái hasonlóan egyszerűek, mégis rendezettek. A központ saját iskolával is rendelkezik, ahol általános és középfokú oktatás zajlik. A szünetekben a gyermekek az udvaron, a műhelyben vagy a kertben töltik idejüket, ahol játszanak, tanulnak, vagy éppen különféle zöldségeket termesztenek. A konyha részben zárt, részben szabadtéri, az ételek nagy, fával és szénnel fűtött üstökben készülnek. A zöldségek biogazdálkodásból származnak: az idősebb gyermekek felnőttek segítségével vetnek, gondozzák a növényeket, majd betakarítják a termést.

Beszélgetésünk után Trey és a gyermekek körbevezetnek bennünket az udvaron, ahol a fiatalok gyakorlati tapasztalatokat szereznek többek között az asztalos mesterségben, egyszerűbb faépítmények és bútorok megmunkálásában. Megmutatják nekünk az állatok istállóit és azt az óriási kertet is, ahol a biotermesztés folyik. A lányok éppen trágyát terítenek szét, előkészítve a talajt a paradicsompalánták számára. Az intézmény különböző részlegei kézzelfogható tudást adnak a tanulóknak a mezőgazdaság, az építőipar és a vendéglátás területén.

A gyermekek között van egy albínó kisfiú is. Végtelenül kedves és vendégszerető, aki lelkesen kalauzol végig minket a kerten. Minden zugot megmutat, friss leveleket keres a fekete teheneknek, amelyek hálás bőgések kíséretében majszolják azokat. Az albinizmus egy veleszületett állapot, amely mindennapos odafigyelést igényel: a pigmenthiány miatt fokozott fényvédelemre van szükség, és sok érintett látásproblémákkal küzd. Még súlyosabb gond azonban a társadalmi kirekesztés.

Ez nemcsak az iskolai részvételt és a későbbi munkavállalást nehezíti meg, hanem egyes térségekben tovább él az a kulturális hiedelem is, miszerint az albínó gyermekek feláldozása rendkívüli gazdagságot és szerencsét hoz. Emiatt az albínó gyermekek elrablása és testrészeik kereskedelme sajnos nem ritka jelenség a régióban. A kenyai kormány már tett lépéseket az albínó közösség fokozott védelmére a fogyatékossággal élő személyek csoportján belül, de a rendelkezésre álló források messze nem elegendőek ahhoz, hogy minden albínó gyermek és felnőtt szükségletét kielégítsék.

 

A hely, a dolgozók és az itt élő gyermekek egyaránt nyugalmat és vidámságot sugároznak, annak ellenére, hogy sokan a legkisebbek közül is már számtalan megpróbáltatáson mentek keresztül. És hogy mire vágynak a legjobban? Szerető családban élni. Akár rokonoknál, akár nevelőszülőknél. Az örökbefogadás és a nevelőszülői ellátás azonban sok adminisztrációval, magas költségekkel és egészségügyi megfontolással is jár, ezért kevesen érdeklődnek iránta, főleg a beteg gyerekek esetében. Mégis él a remény. Arra, hogy a korábban nehéz anyagi helyzetben lévő családok életkörülményei javulhatnak, és képessé válnak újból gyermekük ellátására; arra, hogy egy közeli rokon vállalja a gyámságot; vagy arra, hogy idővel kiderül, az adott betegségtől való félelem megalapozatlan volt, és a szülők újragondolják döntésüket. Az egész intézményt a kiszámíthatóság és a csendes biztonság légköre hatja át, miközben nyilvánvaló, hogy bármilyen gondoskodó is ez az intézmény, ezeknek a gyermekeknek a múltja és a jelene is súlyos terheket hordoz.

Trey és Lemmy azt is megemlítik, hogy sok leendő örökbefogadó szülő felbukkan, majd rövid időn belül eltűnik, míg mások túlzó ígéretekkel és hazugságokkal próbálnak átmenetileg a gyermekek figyelmének középpontjába kerülni. Sokan észre sem veszik, mekkora kárt okoznak ezzel azoknak, akiket életük során már így is számtalanszor hagytak magukra.

 

KISE – speciális ellátás sajátos nevelési igényű gyermekek számára

Vendéglátóinktól búcsút véve a Kenya Institute of Special Education (KISE) felé vesszük az irányt – ez az ország egyetlen olyan intézménye, amely kifejezetten a sajátos nevelési igényű gyermekek ellátására és fejlesztésére specializálódott. Itt pedagógusokat és szakembereket képeznek, egyéni kezelési és fejlesztési terveket dolgoznak ki és valósítanak meg, nyomon követik a gyermekek állapotát, kutatásokat végeznek, valamint látást, hallást és mozgást segítő eszközöket is gyártanak. Az intézményben beszédterápia, hidroterápia és foglalkozásterápia is elérhető, továbbá egy teljesen felszerelt tornaterem áll rendelkezésre, speciális futópadokkal és erősítőgépekkel.

Az állam, az UNICEF és más partnerek támogatásának köszönhetően ez Kenya legjobban felszerelt és legprofesszionálisabb intézménye ezen a területen – mégis csak kevesen jutnak hozzá a szolgáltatásaihoz. A közelmúltig egyetlen kezelés díja 100 kenyai shilling volt (nagyjából 300 forint), ám 2025-ben ezt 500 shillingre (mintegy 1500 forintra) emelték. Már az alacsonyabb összeg is megfizethetetlen volt a legtöbb rászoruló család számára; az emelés után pedig még kevesebben engedhetik meg maguknak az intézmény falai közötti gyógyulást.

A központ megközelítése önmagában is komoly akadályt jelent. Egy súlyosan mozgáskorlátozott gyermek szállításához pedig speciális jármű szükséges, ami vidéken és a külvárosokban pláne elérhetetlen. A városi tömegközlekedés többnyire kisbuszokból áll, amelyekben a túlzsúfoltság okán az egészséges felnőttek is alig férnek el, nemhogy egy kerekesszékkel vagy segédeszközzel közlekedő gyermek. Azok számára pedig, akik távolabbról érkeznek, a kísérő elszállásolása további, be nem tervezett anyagi terhet ró a családokra.

Bár a KISE az ország legmagasabb színvonalú ellátását nyújtja, számos kihívással küzd, köztük a súlyos munkaerőhiánnyal – különösen az ápolók és gyógytornászok terén. Ezeknek a gyermekeknek a gondozása rendkívül megterhelő feladat, miközben a bérezés alacsony. A kereslet az ilyen jellegű szolgáltatások iránt ugyanakkor óriási: Kenyában országszerte közel 420.000 gyermek él valamilyen fogyatékossággal, mégis a többségük nem részesül semmilyen segítségben.

 

Total Rehab for Disabled Children – teljes körű ellátás súlyos fogyatékossággal élő gyermekek számára

Harmadik, és talán legmegrendítőbb állomásunk egy újabb, az UNICEF által is támogatott, jótékonysági gyermekintézmény, a Total Rehab for Disabled Children, amely halmozottan súlyos fogyatékossággal élő gyermekek ellátására szakosodott. Érkezésünkkor egy kisebb ünnepség zajlik: a fogyatékossággal élő személyek nemzetközi világnapjáról emlékeznek meg.

Az intézményt 2010 óta Mama Teresa vezeti – magánszemélyként, rendkívüli elhivatottsággal. Reggeltől aggodalom és szomorúság kíséri a napját. Az egyik gyermek ugyanis kórházba került, és egyelőre nem tudni, sikerül-e stabilizálni az állapotát. Folyamatosan telefonon egyeztet az orvosokkal. Ez a CCI (jótékonysági gyerekvédelmi intézmény) valójában egy bérelt magánlakásban működik, miközben Teresa alig rendelkezik elegendő anyagi forrással ahhoz, hogy kifizesse a személyzetet, fenntartsa a mindennapi működést és fedezze a lakbért.

Az intézmény alapterülete nem haladja meg az 50 négyzetmétert: egy nappaliból, egy hálószobából, egy konyhából és egy fürdőszobából áll. Itt mintegy 40, különböző súlyosságú cerebrális parézissel élő gyermeket látnak el, közülük 18-an tartós bentlakók. A nappali egyszerre szolgál étkezőként, közösségi térként és az élet mindennapi színtereként. A körülbelül 10 négyzetméteres hálószobában mozgásképtelen fiúk és lányok osztoznak az emeletes ágyakon. A kisebb gyermekeket az ágyban etetik az ápolók, fáradhatatlan figyelemmel és odaadással.

 

 

A nyolc állandó munkatárs és négy önkéntes napi feladatai közé tartozik a gyógyszerek beadása, az etetés, a fürdetés, az öltöztetés, a gyermekek rendszeres forgatása a felfekvések megelőzése érdekében, valamint az altatás. Ezek a gyermekek szinte kizárólag a gondozókra és Teresára számíthatnak, aki velük él, velük lélegzik, és nap mint nap osztozik sorsukban. A gondozottak mentális és fizikai képességei súlyosan korlátozottak; a foglalkozásterápia célja nem a fejlődés, hanem az állapot stabilizálása és a fájdalom enyhítése. A jobb napokon is csupán apró jelei mutatkoznak az örömnek és a megkönnyebbülésnek.

Látogatásunk idején éppen az ebédhez készülődnek. A gyermekek gondosan fel vannak öltöztetve, hogy ünneplőben fogadhassák a vendégeket. Az itt élők menüje kétféle lehetőséget kínál: grízkását és zöldségpürét. A betegségből kifolyólag ezzel tudják a legjobban táplálni a mozgásszegény életvitelt folytató gyerekeket.

Teresa kivételes asszony, aki életét azoknak szentelte, akikről mindenki más lemondott – a családjuk, a közösségük, sőt az állam is. Jelenleg nincs olyan kormányzati program, amely kifejezetten az ilyen súlyos állapotú gyermekek ellátását célozná; a rendszer nagyrészt olyan jótevőkre támaszkodik, mint Teresa. A hölgy kezdetben csak néhány gyermeket fogadott be, ám idővel egyre többen kerültek hozzá. Néhányukat alkalmanként hazaviszik a családtagok, másokat itt felejtenek. Teresa szerint jelenleg a legfontosabb cél az lenne, hogy az intézmény fennmaradhasson, és valamilyen módon sikerüljön megvásárolniuk az ingatlant. Ha egyik hónapról a másikra nem tudná kifizetni a bérleti díjat, annak beláthatatlan következményei lennének a gyermekekre nézve. A környék ingatlanárai alapján ez körülbelül 3–4 millió forintos összeget jelent.

 

Nevelőszülői látogatás – Eva és Esther otthonában

A nap végéhez közeledve egy családhoz látogatunk el: Evával találkozunk, aki immár 7 éve gondoskodik a most 13 éves Estherről nevelőszülőként. Szünet van, így a kislány egész nap pizsamában lehet, most is épp mesét néz. Eva és Esther a Kings Kids Children Centre-ben ismerkedtek meg, és a kapcsolatuk az első pillanattól kezdve szoros volt. Esther vérszerinti szüleiről semmit sem tudni; óvodás kora óta az intézményben nevelkedett.

Eva két nővérével és egyikük kislányával él egy fedél alatt – így áll össze az ötfős háztartás. A három testvér édesanyjuk halála után fogadalmat tett: bármi történjék is, mindig együtt maradnak. Ma közösen nevelik a két kislányt, végtelen boldogságban és szeretetben. Az örökbefogadás Eva és Esther részéről is vágyott cél, ám rendkívül bonyolult és költséges folyamat. Egyedülálló nő kizárólag lányt, férfi pedig csak fiút fogadhat örökbe. A jogi és adminisztratív kiadások mellett jelentős anyagi tartalékra is szükség van – nagyjából 250–300 ezer forintnyi shillingre. Ez óriási akadályt jelent egy olyan országban, ahol a minimálbér körülbelül 40 ezer forintnak felel meg.

Esther és Eva története szintén remek példája annak, hogy a Reformstratégia elvei miként valósulnak meg a gyakorlatban. Az UNICEF és a gyermekvédelmi szakemberek összekapcsolják és segítik a feleket, valamint támogatják a gyermekek családba történő visszailleszkedését, amit folyamatosan nyomon is követnek – legyen szó hazagondozásról, nevelőszülői ellátásról vagy örökbefogadásról.

 

Emlékek, amelyek erőt adnak és velem maradnak

Ahogy elhagyom Kenyát, velem maradnak az udvaron játszó gyermekek képei, Teresa, Trey és Lemmy fáradhatatlan gondoskodása, valamint az a remény, amely az Estherhez hasonló gyermekek szemében csillog. Az UNICEF munkája itt létfontosságú – nem csupán az erőforrások biztosítása vagy olyan programok megvalósítása révén, mint a Gyerekvédelmi Reformstratégia, hanem abban is, hogy támogatja azokat a helyi intézményeket és szakembereket, akik nap mint nap azért dolgoznak, hogy a legkiszolgáltatottabb gyermekek megkapják a nekik járó védelmet, gondoskodást és egy esélyt a jövőre.

Jóleső érzés látni, hogy az adomány, amit ehhez a munkához is gyűjtünk, a lehető legjobb helyekre megy. De a legelhivatottabb kollégák sem tudnának eleget tenni, ha nem lenne a szervezetünk mellett rengeteg jóakaró támogató, magánszemély és vállalat egyaránt. Az ő segítségüknek köszönhetően ugyanis az elveket és szakpolitikákat kézzelfogható változássá alakíthatjuk, ami aztán ténylegesen megmutatkozik a gyermekek életében, sorsuk jobbra fordulásában. Kenyában nem csupán kihívásokkal találkoztam és sikertörténeteket láttam – megéreztem azt az ellenálló képességet, együttérzést és emberséget is, amely ezeket a közösségeket formálja. Valóban itt hagytam a szívem egy darabját: a gyermekeknél, a róluk gondoskodó szakembereknél és annál az életformáló munkánál, amely az UNICEF és a támogatói hálózata révén válik valósággá nap mint nap.

 

 

A kenyai Gyermekgondozási Reformstratégia rövid áttekintése

A stratégia célja a kenyai gyermekek jogainak és jóllétének védelme, a biztonságos családi alapú gondoskodás előtérbe helyezése, valamint a veszélyeztetett és bántalmazott gyermekek hatékony támogatása és megóvása – különös tekintettel a fogyatékossággal élő gyermekekre. A program három pillérre épül:

1. családból való kiemelés megelőzése;
2. családi alapú ellátási formák biztosítása, ha mindenképpen megtörténik a kiemelés;
3. lehetőség szerint a szakellátásban töltött idő minimalizálása, a gyermek mielőbbi hazagondozása, valamint közben a család felkészítése és támogatása abból a célból, hogy képes legyen megfelelően gondoskodni az adott gyermekről.

A stratégia végrehajtása már megkezdődött Kenya 47 megyéjéből 23-ban, és ahol aktívan működik, ott egyértelműen kedvező változások figyelhetők meg. Jelenleg mintegy 44.000 gyermek él állami vagy magánfenntartású gyermekotthonokban, közülük körülbelül 5% fogyatékossággal él. A legnagyobb kihívást a forráshiány jelenti, amely szakemberhiányhoz és az elérhető szolgáltatások korlátozottságához vezet.