Ruzsányi Helga

“Nehéz munka a mienk. Kell, hogy legyen az embernek valamilyen belső motivációja. Ez a legtöbbünk esetében a segíteni vágyás. Én például nem tudok úgy elmenni egy hajléktalan mellett, hogy ne adnám neki a szendvicsemet. Az egyik legfontosabb dolog, amit ebben a szolgálatban az ember megtanul, hogy ne ítéljen elsőre. Az emberek alapjában véve jó szándékúak és nyitottak, ugyanakkor nem tudhatjuk, kinek milyen gond nyomja a vállát, és miért nem áll meg, vagy miért fordul el. Néha mindezt persze nem könnyű elviselni, de a csapatunk nagyszerű, és mindenen átlendítjük egymást.

Egyszer egy anyuka állt meg a hat éves kisfiával. Végighallgattak, majd az anyuka elmondta, hogy szívesen segítene, de ők is kevés pénzből élnek. A kisfiú azonban váratlan ötlettel állt elő: ő felajánlja a havi zsebpénzét. Végül, az ő hatására, az anyuka rendszeres adományozónkká vált.”

Lengyel Bence

“Nekem mindig is fontos volt, hogy segíthessek másokon. Korábban például, Nyíregyházán, a látássérülteknek gyűjtöttem össze 300.000 forintot. Nagyon szeretem ezt a munkát, és büszke vagyok az UNICEF magyar kezdeményezéseire, mint például az Ébresztőóra elnevezésű gyermekjog oktatási programunkra. Nekem ez a munka soha nem teher. Mindig vannak új célok, új tervek, és bármilyen terepen dolgozunk, az irodából is sok közvetlen segítséget és motivációt kapunk.

Az egyik legkedvesebb élményem a nyáron történt meg velem, a Batthyányi téren. Nagyon meleg volt, 39 fok. Egy idős néni jött oda hozzám, aki szeretett volna adományozó lenni. Ragaszkodott hozzá azonban, hogy ehhez a megfelelő ünnepi öltözet legyen rajta, így hát hazament, szép ruhát öltött, és úgy jött vissza aláírni a papírokat.”

Csuha Benedek

“Magyarországon jelenleg úgy 3800 rendszeres civil támogatónk van, de ez a szám lehetne akár 10.000 is. Ezekből a cseppekből gyűlik össze az a tengernyi élelem, víztisztító tabletta, kötszer, takaró és még sok minden más, ami végül dobozokba kerül, majd repülőgépek gyomrában utazik a katasztrófa sújtotta övezetekbe. Ezek az adományok életet mentenek.

Nagyon kevés ember áll meg a megszólítottak közül, mindenki rohan. Nem könnyű ezt kezelni, lelkileg megterhelő, sokat kivesz az emberből a rengeteg elutasítás. Ha már a megszólítottak közül sikerül valakivel legalább pár mondatot váltani, még ha nem is lesz támogatónk, már akkor is sokkal nagyobb kedvvel folytatom a munkát. Egyébként én megértem azt is, aki ránk se néz. Annyi figyelemelvonó impulzus éri az embert, elég csak végig menni a Blaha Lujza téren az aluljáróba, máris legalább hárman megszólítanak.

Azokat keressük, akik amellett, hogy a fogyasztói társadalomban élnek, mégsem csak anyagi szinten akarják megvalósítani magukat, mert megértették, hogy az adakozás által maguk is gazdagodnak. Nagyon sokféle társadalmi rétegből kerülnek ki a rendszeres adományozók. Egyszer odajött hozzám egy férfi, hosszan elbeszélgettünk, és kiderült, hogy hajléktalan szállón él. Rendszeres adományozó lett. Az ilyen pillanatokért érdemes ezt a munkát végezni.”