Háborúban nőnek fel – közel 450 millió gyermek él ma olyan területeken, ahol harcok dúlnak

Jelenleg a világban több mint 110 fegyveres konfliktus zajlik. Ez a szám emberemlékezet óta nem volt még ilyen magas. A háború sújtotta területeken is minden nap születnek gyerekek, akik a tanulás, fejlődés és szabad játék helyett – ami más gyerekek számára természetes – a túlélésért küzdenek. Ők azok, akik a legkevésbé felelősek a történésekért, mégis ők a legfőbb áldozatai.

Hogyan lehet egy ilyen helyzetben tovább élni? Mi adhat még reményt az embereknek?

Nekünk, akik békében élhetünk, egyetlen eszköz van a kezünkben: a segítségnyújtás. Ezzel a céllal fogott össze az UNICEF Magyarország és számos magyar haditudósító, akik az erőszakmentesség nemzetközi napján, október 2-án az UNICEF Székházában beszélgettek arról, hogy mit élnek át a gyermekek és családjaik, akik mindennapjainak része az erőszak és a puskaropogás. Koszovó, Niger, Kambodzsa, Etiópia, Gáza, Ukrajna, Afganisztán, Algéria, Szíria és Szudán – a hazai riporterek itt és még számos helyen jártak, kérdeztek, fotóztak, de személyes megélésüket, úgynevezett „vakuemlékeiket” élőben osztották meg a közönséggel.

Emberi sorsokról és történetekről beszélgetett Mészáros Antónia, az UNICEF Magyarország ügyvezető igazgatója, korábban a BBC haditudósítója Al Ghaoui Hesnaval (független), Földes Andrással (HVG), Huszti Istvánnal (Telex), Vörös Szabolccsal (Válasz Online) és Nick Thorpe-pal (BBC), de a távolból a kampány mellé álltak az On The Spot tudósítói is, S. Takács András és Cseke Eszter.

Al Ghaoui Hesna, aki ma már két kislány anyukája, azzal kezdte a beszélgetést, hogy micsoda szerencse, hogy a haditudósító évei alatt még nem volt gyermeke.

„Ma már annyira máshogy látom ezeket az élményeket… Kényelemben nevelhetem a kislányaimat, de látva, hogy még békében és biztonságban is milyen nehézségekkel jár egy kisgyerekkel útra kelni – pedig az embernek van kocsija, van benne gyerekülés, meg lehet állni –  elgondolkodtam, hogy mekkora kihívás lehet a családoknak ezer kilométereket megtenni csecsemőkkel, kisgyerekekkel a háború elől menekülve” – vezette fel Al Ghaoui Hesna azt, hogy anyaként mennyivel jobban látja a kiszolgáltatottság apró részleteit is, amikről a hírek nem is szólnak.

„Igazából az egy dolog, ami a hírekben benne van, hogy mennyien sérültek vagy haltak meg, de arról sokkal kevesebbet hallunk, hogy ennek milyen drámai, látszólag láthatatlan következményei vannak. A háborús területeken minden ötödik ember súlyosan sérül mentálisan az események hatására, és a gyerekek aránya ebben óriási. Nagyon drámai statisztikát olvastam, a Gázai övezetben a gyerekek fele fontolóra vette már legalább egyszer az öngyilkosság gondolatát. Kiráz a hideg ettől… És ötből 3 gyermek az önsértést valamilyen formában már kipróbálta. Ezek rendkívül ijesztő adatok. A gyerekek részéről a stressz, az álmatlanság, a szorongás, az ágyba vizelés, a pánikrohamok, az evési zavarok minden háborúban jelen vannak. Ezek hosszú távú, az egész életükre kiható következmények” – folytatta Hesna konkrét adatokkal arról, hogy a sokszoros traumák, amik a gyerekeket érik, hogyan jelennek meg tüneti szinten, amin a legtöbb esetben a szülők sem tudnak segíteni.

Azt szokták mondani, hogy a csend a legnagyobb kiáltás. Ezt Nick Thorpe is megtapasztalta az ukrajnai határon, amikor már hat hete volt a helyszínen. Arra lett figyelmes, hogy már egyetlen gyermeket sem lát sírni. „Szörnyű volt ezzel szembesülni, mert ez nagyon beszédes. Ugyanakkor sokszor a gyerekek egy más szerepbe kerülnek ilyenkor. A gyerekek a háborúban nem csak passzív áldozatok, hanem aktív szerepük van abban, hogy a családok ne veszítsék el a reményt, vigaszt nyújtanak a szülőknek és értük, miattuk tovább küzdjenek, többet elviseljenek.”

Különös élmény az, amikor a haditudósító éppen oda megy, ahonnan a tömeg menekül. Arról, hogy milyen lelkülettel indul egy-egy küldetésre, Vörös Szabolcs mesélt.

„Nem vagyunk fából… Közeli ismerőseim azt veszik észre rajtam az utazások előtt, hogy már nem tudok másról beszélni. Utána snitt, kint vagyok, hazajövök… És akkor itthon kezdődik az események újraélése. Nyilván sokat segít, amikor megjelenik a cikk, mert akkor azt érzem, hogy lekerül rólam a teher, mintha elengednék a vállamat, innentől már tudok aludni is, és csak utána gondolkozom el azon, hogy normális volt-e, amit csináltam.”

Az UNICEF vendégei mind egyetértettek abban, hogy a sok szörnyűséget látva meghökkentő élmény a gyerekek jelenléte a háborús helyzetekben. Földes András olyan gyerekekről mesélt, akik a valódi háború közepette „háborúsat” játszottak társaikkal.

„Nagyon nehéz az emlékek közül válogatni, mert a gyerekek jelenléte ezekben a zónákban igazán mellbevágó. Afganisztánban szembesültem először azzal, hogy a gyerekek a háborús viszonyok között is gyerekek maradnak, viszont olyan dolgokkal és úgy játszanak, amik egy külső szemlélő számára szívszorítóak. Volt egy eset, amikor láttam, hogy egy katonai ellenőrzőponttól pár méterrel hátrébb a rendes katonákat imitálva játszanak a gyerekek kibelezett fegyverekkel. Sokkoló volt, hogy olyan természetességgel játszottak igazi fegyverekkel, ahogy műanyag puskákkal nem szoktak. Saját szemükkel látták azt a borzalmat, amit később eljátszottak, mert az ő gyerekkorukba nagyon erősen beszivárgott a háború”.

A szervezet ügyvezető igazgatója maga is haditudósító volt évekkel ezelőtt: „Az én háborús tudósító napjaim már eléggé mögöttem vannak, de az az igazság, hogy amikor az ember azt látja, hogy egy gyerek szenved, ott él az egykori háza romjai között, nincs mit ennie, innia, megsebesült, felrobbantották, nem tud iskolába menni, nincs esélye a jövőre és gyakorlatilag már nincs is gyerekkora, az olyan mélyen megüti az embert, hogy soha nem felejti el, az ilyesmire egy életen át emlékszik és nem tud nem arra gondolni, hogy ez akár az ő gyereke is lehetne” – mondta Mészáros Antónia.

A háború nem a katonák ügye, hanem családok, gyerekek és az egész emberiség terhe. Ha a békében élő emberek hagyják, hogy a világ akár legtávolibb tájain egész elveszett generációk jöjjenek létre, úgy nőjenek fel a gyerekek, hogy gyerekkoruk a fegyverek ropogásának árnyékában telik, nem tudnak megfelelően fejlődni fizikailag, nem tudnak iskolába járni, tanulni és kikapcsolódni, akkor ez nem marad helyi probléma, hanem az egész világ problémája lesz.

A személyes oktatás hiánya – különösen, hogy már a covid időszaka alatt is érintette a gyerekeket – rettenetes hatással van a háborúban felnövő gyerekekre. Vörös Szabolcs a harkivi föld alatti iskolák fontosságáról beszélt, ahol ugyan az egykori metrómegállókban, ablakok nélkül, néhány órára csupán, de legalább személyesen tudnak találkozni a gyerekek.

 “A gyerekek ebből nem azt látják, hogy mennyire abszurd ez az egész, hanem hogy végre látom a kedves pajtásaimat és tudok velük játszani.”

Még ha véget is ér egy háború, az nem jelenti azt, hogy minden helyreáll a következő naptól. Az iskolák, kórházak újraépítésére, az érintettek által átélt traumák feldolgozására idő kell.

Huszti István az ukrajnai háborúban szerzett tapasztalatiról mesélt. Legnagyobb hatást egy olyan 9 éves kisfiú története gyakorolt rá, akinek a háború miatt gyorsan fel kellett nőnie és egy felnőtt ember értettségével kellett viselkednie: „Ez a kisfiú leült, hogy elmesélje nekem a történetét, majd megszólalt, hogy: Nagyi, te most menjél ki, mert ilyenkor mindig sírni szoktál. És akkor elmondta, hogy az édesanyja hogyan halt meg egy rakétarepesz által. Láttam, hogy külsőre olyan, mint egy korabeli gyerek, a történet viszont, amit elmesélt, még egy felnőtt ember történetének is nagyon traumatikus lenne.”

„Elképesztő, ami több millió emberrel történik a világon. Felmerült a beszélgetés során egy kérdés, hogy az újságíró segít-e a helyszínen. Azzal, hogy az újságíró elviszi az események hírét a világban, már segít. Én, amikor a BBC-nek dolgoztam, több olyan filmet forgattam, amiről konkrétan tudom, hogy emberéleteket mentett meg, annak ellenére, hogy én személyesen soha senkinek nem kötöztem be a sebeit. A Zimbabweről szóló filmem biztosan tízezrek életét mentette meg, mert azt a táborrendszert a film után bezárták, amikor lelepleztük, hogy mi történik ott. Az, hogy a világ figyel és a történetek eljutnak az emberekhez, végsősoron emberéleteket ment meg. Ehhez hozzájárul azoknak az jóérzésű embereknek a támogatása, akiknek módjukban áll néhány ezer forint adománnyal segíteni a humanitárius szervezetek munkáját, hogy a gyerekek esélyt kapjanak a túlélésre és a boldog életre”- zárta a beszélgetést Mészáros Antónia.

Az UNICEF töretlenül segít a válságövezetekben, akkor is, amikor a gyerekek már senki másra nem számíthatnak. A vészhelyzetekre való gyors reagálás és a hosszú távú, fenntartható megoldások előmozdítása érdekében a szervezet munkájának folytatásához biztos és kiszámítható támogatásra van szükség. Havi rendszeres adományozói körének növelésével ezt a missziót szeretné kiterjeszteni.

A beszélgetés az UNICEF Magyarország jótékonysági kezdeményezésének nyitóeseménye volt, amely keretén belül adománygyűjtés indult a fegyverek árnyékában felnövő gyerekek helyszíni életmentő támogatására. A szervezet élelmiszert, ivóvizet, orvosi ellátást, menedéket, valamint lelkisegélyt biztosít nekik és akkor is segít, amikor a hírek már a következő válságról szólnak. Pár ezer forint adomány havonta már emberéleteket menthet, ezért a szervezet felkér minden jóérzésű embert, aki megteheti, hogy segítse a gyermekekért végzett humanitárius munkát: https://unicef.hu/haditudositok-a-gyerekekert