6 évnyi erőszak ellenére sok iskolának sikerült nyitva tartania kapuit. A koronavírus miatt most be kellett zárniuk.

Egy üres játszótér és a harcok nyomait viselő épületek mellett kell elsétálnia Daryának az iskolába vezető úton. Kelet-Ukrajnában hat éve tart a konfliktus, amely megtépázta a frontvonalhoz közeli településeket és feldúlta a régióban lakó gyerekek életét. A bombázás és fegyverropogás zajai egy egész generáció veszélyekkel és bizonytalansággal teli gyerekkorát kísérik végig.

„Egyáltalán nem biztonságos itt élni” – mondja a 13 éves Daryna. „Néha lehet hallani a bombázást. Ez a hang mindenkiből szorongást vált ki.”

Most azonban egy másik veszély globális terjedése forgatja fel az itt élő gyerekek életét, méghozzá új és kiszámíthatatlan módokon. Hogy lassítsák a koronavírus terjedését, az ukrajnai iskolák bezártak, így a keleti régióban élő gyerekeknek eggyel kevesebb dolog nyújthat némi stabilitást.

Élet egy szellemvárosban

Daryna Zolote-ban, egy bányavárosban él – közel a kormányzati és nem kormányzati területek között húzódó, úgynevezett kontaktvonalhoz, ahol a legsúlyosabbak az összecsapások. Zolote egykor majdnem 5000 lakost számlált, de hat évnyi harc sokakat arra kényszerített, hogy máshol keressenek munkát és menedéket. Ma már kevesebb mint háromszázan élnek itt. Azoknak a családoknak, akik itt maradtak, folyamatosan résen kell lenniük a taposóaknák és a fel nem robbant hadianyagok miatt – amelyek az utcán, a földeken vagy akár a saját hátsó kertjükben is előfordulhatnak.

Daryna iskolájának falait festmények díszítik, de még ezek a színes képek is az állandó fenyegetésre emlékeztetnek. Az egyik képen egy telefonszám szerepel, amit a gyerekek felhívhatnak, ha taposóaknát vagy más robbanószerkezetet találnak a szabadban. Gyakran történik ilyen – túl gyakran: kevés olyan hely van a világon, ahol annyi akna veszélyeztetné a lakosságot, mint itt.

Emellett ott van a sorozatos bombázás. Több mint 750 oktatási intézményben esett kár vagy semmisült meg a konfliktus 2014-es kezdete óta. Köztük Daryna iskolája is: az egyik emelet plafonja egy támadás során beomlott.

Ám a veszélyek ellenére Daryna megnyugtatónak találta az iskolába járást. Szeretett a barátaival találkozni és művészetórára járni, ahol agyagfigurákat készített.

„Az agyagon keresztül élem meg az álmaimat” – magyarázza Daryna, miközben megmutat néhány állatfigurát a gyűjteményéből. „Túl kevés a kreativitás az életben.”

Krízis és önbizalom

Az iskola ablakait bedeszkázták, hogy megvédjék a gyerekeket a repeszektől és az eltévedt golyóktól. Ám még ezek között a komor viszonyok között is sikerült Antonnak egy kis stabilitásra találni; ő ugyanabban az iskolában elsős, ahova Daryna is jár.

„Szeretek labdázni a szünetben” – mondja Anton, miközben anyukája, Ania ölében ül.

Ania szerint kisfia a konfliktus okozta stressz miatt később kezdett beszélni, mint kortársai, de magabiztosabb lett, mióta iskolás.

„Mindenki odavolt érte az első naptól kezdve” – mondja Ania. „Anton nagyon barátkozós. Mindenkit megölel és megpuszil!”

A jövőben körülbelül 430 000 olyan gyermeknek lesz szüksége folyamatos támogatásra, akik az elhúzódó konfliktus miatt pszichológiai sérülésekkel nőnek fel. Az UNICEF és partnerei Kelet-Ukrajna területén pszichoszociális támogatást nyújtanak gyerekeknek, fiataloknak és gondviselőknek, valamint felvilágosítást tartanak nekik az aknák által jelentett veszély csökkentéséről. Az Európai Unió humanitárius segélyén keresztül az UNICEF támogatja a megrongálódott óvodák, iskolák, létfontosságú vízügyi- és szennyvízelvezetési létesítmények helyreállítását.

A régióban élő gyerekek a veszélyek ellenére továbbra is iskolába akartak járni. A koronavírus-járvány terjedése azonban elérte azt, amit a több évnyi konfliktusnak nem sikerült: bezárásra kényszerítette Daryna és Anton iskoláját. Így hát a Zolote-hoz hasonló településeken lakó gyerekek még attól a kevés normalitásérzéstől is elesnek, amit eddig az iskola biztosított számukra.

„Anton jól érzi magát az iskolában, és ott a többi gyerekkel is játszhat. Otthon elunja magát és sokat sír” – mondja Ania.

Nincs hova menni

A konfliktus kezdete óta sokan elveszítették a munkájukat. Az alapvető árucikkek növekvő ára és a megrongálódott otthonok javításának költségei már önmagukban kimerítették a családok tartalékait; a legtöbbeknek csak nagyon kevés pénzük maradt a hónap végére, vagy még annyi sem.  Most, hogy a koronavírus-világjárvánnyal is meg kell küzdeniük, az egészségügyi ellátás és az olyan megbízható közegészségügyi szolgáltatások hiánya, mint például az ivóvízellátás és a szennyvízkezelés, fokozott nehézséget jelent Aniáék és más családok számára.

Ania szerint „aki csak tud, az elmegy innen”.

Ám Ania családja az iskolabezárás ellenére is Zolote-ban fog maradni, egyelőre legalábbis biztosan. Nincs választási lehetőségük. „Nincs pénzem rá, hogy máshova menjünk.”

Ahogy újabb évébe lépett a konfliktus, a béke pedig továbbra is csak ábránd – a tűzszünetet rendszeresen megszegik –, Zolote lakosainak újra és újra a robbanások zajában kell álomra hajtaniuk fejüket. A pihentető éjszakai alvás hiánya azonban nem vette el Daryna kedvét az álmodozástól.

„Remélem, hogy egy nap vége lesz a háborúnak” – mondja. „Tanár akarok lenni, ha nagy leszek, hogy éneket és művészetet taníthassak.”