Copyright © 2025 UNICEF HUNGARY
„Maribel vagyok, 17 éves, Tumacóban élek, és boldog vagyok. Látom az élet jó oldalát: amíg van élet, van mit tennem. Ha tudsz levegőt venni, van miért folytatnod. Az önbecsülésem elég jó, elfogadom, ami velem történt. Nyugodtan veszem tudomásul… mert a dolgok okkal történnek.”
Maribel már 16 évesen szembesült a harcokkal: fegyveres összecsapásokkal, robbanásokkal, kereszttűzzel, félelemmel és meneküléssel. Mindez 2022 decemberében, egy hétvégén történt Alto Mira y Frontera falujában, Tumaco vidéki területén. Szombaton és vasárnap folyamatos összecsapások zajlottak a helyi fegyveres csoportok között. Maribel emlékszik, hogy egy szappanoperát nézett nővéreivel, amikor menekülniük kellett.
„Magunkhoz vettük az iratainkat és kimentünk a házból. Ekkor kezdődött a “tirotera” (lövöldözés), és egy csatatér közepén találtuk magunkat. Elmentünk arra a tanyára, ahol a szüleink dolgoztak a betakarításon, mert az távol volt a harcoktól. Besötétedett, és ott kellett aludnunk, mert még mindig tartott a lövöldözés. Az a szombat végig harcban telt. Soha nem képzeltük, hogy taposóaknákat rejtenek majd el a területen. Tovább menekültünk, és aznap este máshol aludtunk. Éjszaka újra kezdődött a harc, és körülbelül három órán át tartott. Mire megvirradt, minden elcsendesedett.”
Vasárnap úgy döntöttek, hogy elindulnak és visszatérnek a faluba, ahol az otthonuk volt. Ugyanazon az úton mentek vissza, amelyen előző nap menekültek el otthonukból, vagyis a főúton.
„Soha nem gondoltuk, hogy aknák lesznek azon az úton, mert tegnap még ott gyalogoltunk, és nem esett bajunk. Talán túl magabiztosak voltunk.”
A fegyveres konfliktus területén élő közösségek ismernek néhány taktikát az aknabalesetek elkerülésére. Az egyik ilyen, hogy mindig a fő- és korábbról ismert utakon kell közlekedni. Maribel elmondta, hogy az apja, Fredy ment elöl, vezette a családot, és ő mögötte haladt négy másik nővérével. Fredy gond nélkül átjutott, de amikor Maribel rálépett egy száraz levélre, amelyre az apja nem lépett rá, olyan hangos robbanást hallottak, hogy azt hitték, egy csőbomba robbant fel.
„Hirtelen minden homályossá vált a puskapor füstje miatt. Kiáltottam… az apukám megfogott. Aztán nem tudtam felállni, nem tudtam ráállni a lábamra. Akkor jöttem rá, hogy ráléptem [egy aknára]. Egy pólót kötöttek a lábam köré, hogy elállítsák a vérzést. Elvittek onnan, de a harc újra elkezdődött.”
Maribel úgy emlékszik vissza a történtekre, mint egy filmre. Nem érzi mai napig valóságosnak, annak ellenére, hogy egy fegyveres konfliktussal sújtott zónában élt. Az apja a harcok közepette vitte őt haza. Majd rokonok és szomszédok segítségével kézzel hordágyat készítettek neki, bambuszból és egy függőágyból, hogy biztonságos helyre tudják vinni őt. Több útzárat is át kellett törniük a fegyveres csoportok miatt, mire végül eljutottak a tumacói kórházba.
„Végig eszméletemnél voltam, nem éreztem álmosnak magam. Nem sírtam, amikor a baleset történt: a nővéreim sírtak, de én nem. Az ujjaim a kezemen eltörtek, sebek voltak a másik lábamon, és roncsolódott a tüdőm is, de ezeket nem éreztem. Bevittek a sürgősségire. Megkérdezték a nevemet, és onnantól nem emlékszem semmire. Négy nappal később ébredtem fel Pastóban.”
Állj fel, ragadd meg újra az álmaidat, és tarts ki mellettük!
Édesapja, Fredy támogatja Maribelt. Nem csupán a baleset után mentette ki, és nyújtott neki elsősegélyt, nem törődve saját sebeivel, amelyeket az akna repeszei okoztak, de elkísérte őt Pastóba is, és azóta is mellette áll, akárcsak az egész családja. A családi támogatás kiemelt fontosságú az ilyen robbanások túlélői számára ahhoz, hogy tovább tudjanak lépni az életben.
A sokk azután érkezett, hogy minden lecsillapodott. Maribel egy ismeretlen ágyban ébredt, egy másik városban, Nariñóban, távol a pastói otthonától, majd több mint két hónapig volt kórházban. Maribel elmondta, hogy ott, távol mindentől, az intenzív osztályon sírt, de elfogadta, ami vele történt, és elhatározta, hogy továbblép. „Három napig sírtam. Aztán megnyugodtam, és többé nem sírtam.”
„Nem végeztem el a középiskolát. Korábban Ecuadorban tanultam, mert az közelebb volt. Azon a napon az intenzív osztályon elhatároztam, hogy folytatom a tanulást, és karriert építek. Ekkor jött az ötlet, hogy jogot tanuljak.”
Miután kijött a kórházból, Maribel visszatért Tumacóba. Előző lakhelyükről kitelepítették őket, így a családja most itt él, illetve túlél. Beiratkozott egy helyi iskolába, ahol egy gyorsított oktatási programban vett részt. Egy év alatt befejezte a középiskolát. Most reméli, hogy egyetemre mehet, és a felsőoktatásban folytathatja tanulmányait.
„Ügyvéd szeretnék lenni, hogy harcoljak az igazságtalanság ellen. Ha most nem tudok egyetemre menni, akkor is szeretnék segíteni a hozzám hasonlóan aknasérülést szenvedő fiatal nőknek, hogy ők is teljesebb életet élhessenek.”
Maribel még mindig megijed, amikor mennydörgést hall, de megpróbálja nevetésével elűzni a félelmét. A hang visszaviszi őt ahhoz a decemberi naphoz, amikor szembesült a háború poklával. Arra azonban nagyon büszke, hogy amikor tükörbe néz, látja a szépségét, erejét, és tudja, hogy amíg az élet tart, tovább fog tudni nőni és fejlődni.