Mi köze van Napóleon waterlooi vereségének egy, az eseménytől tizenkétezer kilométerre, Indonéziában történt vulkánkitöréshez? Azt hihetnénk, semmi. Éppen úgy, ahogy azt is hisszük, hogy nekünk, Magyarországon semmi közünk az afrikai vízhiányhoz, az Ázsiában százezreket hajléktalanná tevő viharokhoz vagy a közel-keleti élelmiszerhiány okozta éhínséghez. Mindannyiszor tévedünk.

1815. április 10-én Indonézia Sumbawa szigetén kitört a Tambora vulkán. A 4300 méter magas hegy mintegy fele teljesen megsemmisült és a hamufelhő 45 kilométer magasan szökött az égbe. Az emberiség történetének bár nem a legismertebb, de a legsúlyosabb vulkánkatasztrófája tíz-húsz ezer közvetlen áldozatot követelt. A vulkánkitörés következményeként kialakult globális éghajlati változásokat és az így előállt élelmiszerválságot; az éhínséget és járványokat, semmi sem tartóztathatta fel – ország- és kontinenshatárokkal, óceánokkal dacolva söpörtek végig a világon.

Indiában a monszunokra gyakorolt hatása több egymást követő sikertelen betakarítást eredményezett, amely éhínséghez vezetett és hozzájárult egy új koleratörzs elterjedéséhez. Az Egyesült Államok északkeleti részére 1815 tavaszán és nyarán egy olyan, az eget vörösre festő, napot elhomályosító „száraz köd” telepedett, amelyet sem a szél, sem az eső nem tudott eloszlatni. 1816 „nyár nélküli évében” – értsd, ahogy látod: abban az évben egyáltalán nem volt nyár – a föld északi féltekén az átlagos globális hőmérséklet körülbelül 0,4–0,7 °C-kal csökkent, ami elegendő volt ahhoz, hogy jelentős mezőgazdasági problémákat idézzen elő. A nyári fagy és hó Amerika- és Európa-szerte is tönkretette a legtöbb mezőgazdasági növényt, de a vulkánkitörés következtében kezdtek súlyos tífuszjárványok tombolni Délkelet-Európában és a Földközi-tenger keleti részén is. Új-Angliában pusztultak az állatok, Nagy-Britanniában és Írországban a hideg és a heves esőzések miatt olyan éhínség tombolt, hogy walesi családok távol otthonaiktól menekültként könyörögtek ételért. A hirtelen emelkedő élelmiszerárak Európa-szerte zavargásokat idéztek elő. Ez volt a XIX. század legsúlyosabb éhínsége, amelyben csak a Kárpát-medence területén körülbelül ötvenezer ember lelte halálát, így Magyarországon is több ezren haltak éhen vagy váltak a tífusz áldozatává.

Az indonéziai Tambora kitörése tehát az emberiség valamennyi tagjának életén így vagy úgy nyomott hagyott. Ahogy nyomot hagyott a világirodalmon és a történelmen is. A nyár nélküli 1816-os év adta a világnak Byron hátborzongató(an szép) Sötétség című versét és feltehetően a Frankenstein című művet is, amely sztori unaloműzőként pattant ki Mary Wollstonecraft Godwin fejéből, amikor a rossz idő miatt a svájci nyaralásakor a négy fal közé kényszerült Byronnal és későbbi férjével, Percy Shelleyvel. De – bizonyos vélekedések szerint – a Tambora kitörésének következtében kialakult és Európát 1815 kora nyarán elérő nedves, csapadékos időjárásnak köszönhető Napóleon veszte is.

Olvad a sarki jég? Fogy a víz Afrikában? Mi közünk hozzá, olyan távoli, nem igaz?

Amint láthatjuk, nem egészen… Egymástól a mind földrajzilag, mind időben távol lejátszódó jelenségek között ugyanis igen erős kapcsolat is lehetséges. A XIX. századi indonéz vulkánkitörés hatására felszabaduló kén-dioxid a légkör nedvességével reakcióba lépve és kénsavvá alakulva évekig megmaradó, mikrométeres szulfátszemcsékből álló felhőt képzett, amely szétterült Földünkön és a napsugárzást visszaverve leárnyékolta a felszínt, ezzel okozta a jelentős lehűlést.

Manapság, noha fordított előjellel, de szintén globális hatású változások zajlanak az olvadó jégtakarók miatt: a jéggel fedett vízfelszín világos színe miatt a sugárzás legnagyobb részét (94-97 százalékát) visszaveri, míg a szabad vízfelszín sötétebb, ezért az elnyeli a sugarakat és így felmelegszik.

A bekövetkező változás pedig hatással van arra is, hogy Magyarországon mennyi eső esik, a hazai csapadék felét ugyanis az Atlanti-óceán felett keletkező ciklonok juttatják ide. A sarki jég olvadása miatt melegedő vízfelszín fölött nem alakulnak ki a mérsékelt övi ciklonok és ezzel Magyarország jelentős csapadéktól esik el.

A klímaváltozás: hiperobjektum

Timothy Morton filozófus az Ecological Thought című könyve záró gondolatainak írása során találta ki ezt a kifejezést olyan tárgyakra, illetve jelenségekre, amelyek „túl vannak” (hyper – görög szó, jelentése: túl) a látómezőnkön, legfeljebb darabjaikat vagyunk képesek lokalizálni, egészükben ugyanakkor megtapasztalhatatlanok és befoghatatlanok az emberi elme számára. Ilyen hiperobjektum a klímaváltozás is.

A klímaváltozás nem csak napokban-hetekben jellemző forróságot vagy a december ötödikén mért 17.8 °C-t jelenti, de még csak nem is azt, hogy kiszáradnak vizek, eltűnnek bizonyos állat- és növényfajták és szélsőséges időjárási elemek pusztítanak. A klímaváltozás mindezen környezeti változásokat és az ennek következtében jelentkező, emberi életben bekövetkezett változásokat jelenti, és azt, ahogy ez a megváltozott emberi élet visszahat a környezetre – és az ismét az emberre és így tovább.

A Morton-féle hiperobjektív jelenségek jellemző tulajdonságainak egyike a nem lokális jelleg, azaz, hogy időben és térben annyira tömegesen oszlanak el, hogy helyi megnyilvánulásai sosem fedik a jelenség egészét, túllépik az ember elképzelését a „tárgyról”.

Bár az emberek nem érzik magát a globális felmelegedést, de tapasztalnak heves esőzéseket, ciklonokat és hőhullámokat, amelyek megsemmisítik az élethez elengedhetetlen infrastruktúrákat. Tapasztalnak egyre gyakoribb árvizeket, amelyek veszélyeztetik a víztisztaságot és megfelelő szanitációt biztosító berendezéseket, amelyek hiánya olyan betegségeket idéz elő, mint amilyen a kolera is. Tapasztalnak aszályokat és a megváltozó csapadékeloszlás miatt fokozott terméskiesést, amely növekvő élelmiszerárakhoz vezet, veszélyezteti az élelmezésbiztonságot és – kivált a szegénységben élők esetében – alultápláltságot idéz elő. De túl ezen, a megélhetést ellehetetlenítve ösztönzi a migrációt és háborús konfliktusokhoz vezet.

Az igazi vesztesek: a gyerekek

Ma a világon több mint félmilliárd gyerek él árvizeknek fokozottan kitett területeken, közel 160 millióan pedig aszály által súlyosan érintett vidékeken. Az éghajlatváltozás következtében széles körben terjedő betegségekben – mint amilyen a malária vagy a dengue-láz – a gyermekek a legsebezhetőbbek.

Ha érdekel a cikk folytatása, kérünk látogass el a WMN-re, ahol az írás eredetileg megjelent!