A bolygó túlnépesedési krízisének megoldókulcsa a nők kezében van. Illetőleg, azokéban, akik az ő sorsukkal és lehetőségeikkel kapcsolatos döntéseket hozzák. Akik a leginkább problémás régiókban… nem nők. A dühös kommentelésen túl („minek szülnek annyit”; „el kellene köttetni mindet”; „nem kellene annyi gyereket csinálni”) mit tehetne az emberiség a megoldásért?

Konrád Lorenzo és a túlszaporodás

Bár azt mondják, nem szabad kommenteket olvasni, mi az UNICEF-nél mégis megtesszük. Ebből tudjuk meg leginkább, mit is kellene elmagyaráznunk a munkánkról. Itt van például ez (szöveg- és központozáshűen másolom):

„Konrád Lorenzo: Az emberiség nyolc legnagyobb bűne a civilizáció ellen! 1975-körül megírta! A nyolc bűn közül az atombomba a nyolcadik. Az első!!! A TÚLSZAPORODÁS!! Persze nem ott szaporodik az ember, ahol az èletfeltételei a legjobbak. Vannak Afrikában olyan országok,ahol az átlag életkor tizenöt év!! Németországban negyvehét, nálunk negyvenhárom év. Az UNICEF-nek ezzel a problémával kellene legelőször is foglalkozni!!!”

Miután nagyvonalúan túllendültünk azon, hogy a Nobel-díjas zoológus-etológus neve nem Konrád Lorenzo, hanem Konrad Lorenz, illetve hogy az említett mű címe valójában A civilizált emberiség nyolc halálos bűne, szögezzük le, hogy a kommentelő követelése tulajdonképpen teljesült. Az UNICEF ugyanis egészen pontosan azzal a problémával foglalkozik, amit ő „túlszaporodásnak” nevez.

Hogyan tudjuk a Föld eltartóképességének megőrzése érdekében hatékonyan gátolni a populáció növekedését? A túlnépesedés kérdését évszázadok óta izzó szakmai és közéleti viták kísérik. Nem meglepő, hogy az UNICEF-hez, vagyis az ENSZ Gyermekalapjához is nap mint nap számtalan a fentihez hasonló megjegyzés, javaslat érkezik.

Az egyik legismertebb népesedési elmélet Thomas Robert Malthus nevéhez fűződik, aki (az indokolatlanul hosszú címet viselő) és már saját korában, kétszáz évvel ezelőtt is, nagy vihart kavaró esszéjében arra kereste a választ, hogy miképpen lehetne megszabadítani nyomorától és szenvedéseitől az emberi társadalmat. Morálisan megkérdőjelezhetetlen, támogatandó céljaihoz kevéssé etikus eszközöket javasolt. Például az „alsóbb néprétegek” (ahogy a szegényeket nevezte) szerinte „erkölcsileg is alacsonyabb rendűek”, ezért valami módon rá kell vezetni őket „az erkölcsi megfontolásból történő nemi önmegtartóztatásra”.

A mai közösségi médiában kommentelők százai hasonlóan gondolkodnak. Amikor az UNICEF beszámol egy-egy humanitárius katasztrófáról – legyen szó akár a jemeni éhezőkről, akár a szíriai háborúban évek óta szenvedőkről –, mindig akad önjelölt „szakértő”, aki előáll vele: nem kéne annyi gyereket csinálni. Persze blaszfémia lenne, ha Malthust csakugyan egy napon emlegetném a közösségi média bátor harcosaival.

A megoldás: kiemelés a szegénységből, és… 

Malthus tévedett akkor, amikor azt jósolta, hogy a Föld már a XIX. század során képtelen lesz eltartani a gyorsan szaporodó emberiséget, és nem volt igaza akkor sem, amikor a szegények segélyezését gyermekvállalásra bátorító, ezért káros dolognak nevezte. Noha tételeinek többségét már életében cáfolták, aggodalmai az emberiség jövőjére vonatkozóan máig relevánsak. Ő volt az első, aki felismerte a létfenntartási eszközök (főként az élelmiszer) termelése, a gazdasági növekedés és a népesedés közötti kapcsolatot.

Fontos felismerései mellett azonban – úgy tűnik – néhány tévedése is túlélte. Ilyen tévedés például, hogy a szegénység csökkentésének, a fejlett szegényellátásnak (például oktatás, egészségügyi rendszer) nincs befolyása a gyermekvállalásokra, sőt éppenséggel még kedvet is csinál hozzá. És ez az, amiben Malthusnak és a fent idézett kommentelőnek egyaránt nincs igaza.

A mai tudósok amellett érvelnek, hogy az egyetlen bevált módszer a populációnövekedés visszafordítására a szélsőséges szegénységből való „kiemelés” – és ezt igazolják a tapasztalatok is. A szegénységben élő családok a gyermekvállalásra egyfajta „alternatív társadalombiztosításként” tekintenek: a magas gyermekhalálozási arányokat figyelembe véve, úgy találják, hogy a család fenntarthatóságának záloga, ha minél több gyermeket vállalnak. Jó példa erre Banglades*, amelyben az ország függetlenségének első évében, 1972-ben, a nők átlagosan hét gyermeket vállaltak, a várható életkor pedig alig haladta meg az ötvenet. Manapság átlagosan két gyereket szülnek a bangladesi nők, akik várhatóan 73 évig élnek. Ma, amikor a gyermektúlélési ráta a már a 97 százalékot is eléri, nem látják indokoltnak több gyerek vállalását, mert nem kell tartaniuk attól, hogy nem lesz, aki segítse a családot.

Ebben a folyamatban pedig a nők iskolázottságának hatalmas szerep jut! Ha körülnézünk a világban, azt látjuk: minél fejlettebb egy ország, annál kevesebb gyerek születik.

Ha érdekel a cikk folytatása, kérünk látogass el a WMN-re, ahol az írás eredetileg megjelent!