Budapest egyik legnehezebb “terepén”, a Hős utcához közeli MÁV-telepen dolgoznak a Wesley János általános iskola oktatói. Az idejáró gyerekek többsége eddig is nagy szegénységben és súlyos szociális körülmények között élt. A járvány és a vele együtt érkező válság azonban még kiszolgáltatottabbá tette őket. Az UNICEF Magyarország új, országos segély-programja azokat a gyerekeket és a családjaikat támogatja ebben a nehéz időszakban, akiket a legfájdalmasabban érint a krízis. A kezdeményezés részeként a MÁV-telepi iskolába is több szállítmány számítástechnikai eszköz, élelmiszer, tisztítószer, védőfelszerelés és higiéniai készlet érkezett az elmúlt hónapokban. Sebhelyi Viktória, a jótékonysági szervezet gyermekjogi vezetője az iskola igazgatóhelyettesével, tanítóival, tanáraival, romológusával és a szociális munkásával beszélgetett a digitális oktatás utolsó heteiben. Szó esett a diákok és családjaik küzdelmeiről, a digitális átállásról és az összetartozásról is.  

Milyen változásokat hozott nálatok a vírushelyzet? Mennyire befolyásolta a családok életét?

A szülők nagy részének azonnal vagy jó esetben egy hónappal később felmondtak az őket egyébként is legtöbbször bizonytalan állásban alkalmazó munkaadóik, és jelenleg semmit nem tudnak arról, hogy mit tartogat számukra a holnap. A legtöbb háztartásban az alapvető élelmiszerek és higiéniai eszközök megvásárlására sincs pénz, és nem ritka az olyan eset sem, amikor a családnak a szó szoros értelmében egyetlen fillérje sincs. Sokan kérték a segítségünket. Mintegy 25 család iskolánk közvetítésével jut napi étkezéshez. Többeknek a lakhatása is bizonytalanná vált. Jelenleg például két gyerek családja költözik anyaotthonba. Vannak, akiknek el kellett hagyniuk az albérletüket, sőt olyan esetről is tudunk, amikor a szülő vidéken dolgozik, ezért a gyerekeket rokonoknál helyezte el, ahol viszont nem tudnak rendesen tanulni.

A bezártság milyen kihatással van a családok életére?

A mindennapokra, a gyerekek tanulási lehetőségét és eredményességét igen súlyosan befolyásoló tényező az, hogy mekkora az ember élettere. Azt kérik, hogy maradj otthon. Persze! De mit csinálsz akkor, ha egy olyan kis területen kell élned, amit eddig majdnem kizárólag csak alvásra használtál? (A szoba-konyha méretű lakásokban akár nyolc gyermek is él, átlagosan pedig négy.) Az, hogy szinte minimális élettered sincs – a majd’ „féllakásnyi” íróasztal természetes hiányáról pedig ne is beszéljünk –, az hogy rendszeres körülötted az üvöltözés, az iszonyú lárma, hogy majdnem állandó az ételhiány, mindezek önmagukban véve is elképzelhetetlen állapotokat tudnak teremteni. Nehezíti a helyzetet, hogy a háztartások nagy része számára nekünk kellett gondoskodnunk az otthoni tanulás olyan elemi feltételeiről is, mint olló, festék, rajzlap, ceruza, toll, füzetek. (Így fordulhatott elő olyan eset, amikor a nagypapa rálépett az egyetlen otthon elérhető tollra, és a gyerekek nem tudták megírni másnapra a leckét.) A korlátozások beálltakor ezeket próbáltuk is eljuttatni a gyerekekhez, de nem mindenkinél jártunk sikerrel.

Tetézi mindezt a jövő teljes bizonytalansága és az a mérhetetlenül lehangoló helyzet, hogy a családok ki vannak szolgáltatva annak, hogy valaki ad, vagy nem ad nekik, és állandóan kérniük kell. Külön is tragikus, hogy a sorozatosan megalázó szituációk és traumák, meg az állandó érzelmi feszültség közepette bizony szinte adja magát a napi agresszió is.

Ilyen körülmények között mennyi és milyen figyelem juthat a gyerekekre?

Attól függ, hogy hogyan értelmezzük a figyelmet. Amennyiben azt értjük alatta, hogy a szülők meg akarnak tenni mindent, hogy biztosítsák a gyerekeiknek az ételt, a ruhát, akkor kimondható, hogy erőn túli figyelem jut rájuk. Ha viszont az a kérdés, hogy mennyi idejük jut a gyerekekkel való tanulásra, együttlétre, beszélgetésre, akkor sajnos azt kell látnunk, hogy – kevés kivételtől eltekintve – szinte semennyi.

Az is kérdéses azonban, hogy az adott körülmények mellett a gyerekeknek mennyi szabad idejük marad önmagukra. Sok család esetében ugyanis a gyermek számára szinte egész napos elfoglaltságot jelent az otthonlét. Korábban is előfordult, hogy valamelyik gyerekünk nem jött iskolába, mert szülei nem vehettek ki szabadnapot, és neki kellett a beteg kistestvérére vigyáznia. Most, az óvodák és iskolák bezárásával a nagyobb gyerekekre még nagyobb felelősség terhelődik az olyan családokban, ahol az egyedülálló szülőnek netán sikerül munkát találnia, vagy a napi betevő időigényes beszerzéséről gondoskodik. Ilyenkor nekik kell végezniük a takarítást, főzést, és vigyázni a kisebb testvérre, testvérekre. Az, hogy mindemellett lehetőségük legyen a tanulásra (pláne szisztematikusan), majdnem lehetetlen.

A digitális oktatásra valló átállás milyen közvetlen kihívások elé állított benneteket?

Szinte megoldhatatlan volt, de legalábbis nehéz és küzdelmes hónapokat hozott az átállás. Az első és alapvető kihívást az jelentette, hogy az új oktatási forma bevezetésekor a gyerekeink valójában digitális analfabéták voltak (és sok tekintetben mi is). A chat-elés még ment nekik, de a feladatokhoz például már gmail-es fiókra volt szükség, amivel egyikük sem rendelkezett. Nemcsak azt kellett tehát megtanítanunk nekik, hogy hogyan tanuljanak a digitális térben, hanem azt is, hogyan használják a számítógépet vagy a telefont. Emellett különösen rosszul álltunk technikai felszereltséggel: márciusban a gyerekek felének még semmilyen eszköze nem volt, amin keresztül folytathattuk volna a tanítást, sok helyen pedig a wifielérés sem volt megoldva. Gyakori jelenség volt továbbá, hogy a családok csak egy telefonnal rendelkeztek, és ha azt a szülőnek magával kellett vinnie, akkor a gyerekeket felhívni sem tudtuk. Ha pedig elromlott a készülék (ami helyett újat vásárolni az adott helyzetben majdnem képtelenség), akkor akár hetekig is elveszítettünk minden kapcsolatot a gyerekkel és a családdal is.  Segítőinknek köszönhetően a helyzet mára már mindenesetre sokat javult.

Hogy viszonyulnak a szülők az újfajta tanulási rendhez, tudják-e a támogatni ebben gyermekeiket?

Nehezen tudtak és tudnak erre koncentrálni, hisz megannyi más: az ételről, a lakásról, áramról, telefonról, munkahelyről való gondoskodás veszi el a figyelmüket. Így érthetően nagyon kevés erejük marad arra, hogy egy nekik is ismeretlen rendszerben hosszú órákon keresztül a gyerekeik mellett üljenek és az ő iskolai feladataikkal foglalkozzanak. Vannak szülők, akikkel ennek ellenére is sikeres az együttműködés, akik külön figyelmet tudnak arra fordítani, hogy heti, vagy akár napi szinten is tanuljon a gyermekük. Büszkék is vagyunk rájuk.

Azt halljuk, hogy mindenhol probléma az, hogy szétcsúcsik a rendszer, ha a szülők nem ülnek le tanulni a gyerekek mellé. Miben más ez nálatok?

Igen, minden gyerek számára fontos, hogy legyen támasza, olyan, aki mellette áll és segít, bárhol is tanuljon. A mi gyerekeink számára viszont különösen is az, hiszen nagyon önállótlanok a tanulás területén.

Egyrészt azért, mert abban a környezetben, amelyben a többségük felnő, már eleve nincs módjuk a folyamatos otthoni olvasásra, szövegértésre, és így többszörösen is igénylik a figyelmünket. Egy feladatot általában rengetegszer el kell magyaráznunk számukra az iskolában is, de különösen is az online térben ahhoz, hogy be tudják azt fogadni. Így amikor a megküldött feladatokkal találkoznak, meg sem kísérlik elolvasni azokat, mert már eleve attól rettegnek, hogy kudarcot vallanak. Inkább egyből azt jelzik, hogy nem értik. Segítő nélkül szinte teljesen elvesznek. Örömmel említhetjük meg azonban, hogy van egy-két nagyon szorgalmas gyerek is, akik gyönyörűen dolgoznak, és minden osztályban vannak páran olyanok, akik teljesen önállóan haladnak.

A tanárnak nálunk emellett pótszülői szerepe is van. Hangsúlyosan jelen vagyunk a gyerekek mindennapjaiban és magánéletében is. Velünk osztják meg azokat a gondolataikat, gondjaikat, amelyekre otthon, a családban már nem annyira vagy egyáltalán nem marad idő és energia. Az iskolában természetes volt, de a mostani megváltozott körülmények között is nyitottnak kell lennünk ezekre a beszélgetésekre.

Milyen változásokat hozott az átállás a tanárok számára?

Sok szempontból fárasztóbb az online oktatás, mint a hagyományos. Vegyünk egy banális példát: nem jó a net, vagy folyamatosan elmegy, lefagy nem csak a gyerekeknél, de nálunk is. Amit az iskolában 5 perc alatt elmagyaráznál, azt most nem tudod a netes problémák miatt. Ez borzasztóan kimerítő, főleg, hogy egyszerre rengeteg felé kell figyelned.

Az is megterhelő emellett, hogy mi tényleg nem szabhatunk időhatárt a gyermekeknek, hogy meddig kereshetnek bennünket, mert ha ezt tennénk, teljesen elveszítenénk őket. Ez a munkamenet teljeskörű tanári rugalmasságot kíván. Néha este fél 11-kor az ágyban fekve még csacsogunk a gyerekeinkkel pl. a biológia-leckéről, majd még egy kicsit lelkizünk is. Megállapodtunk a kollégákkal, hogy mindegy mikor készülnek el a gyerekek a feladatokkal, csak oldják meg őket. Az osztályfőnökök és az osztály között különleges kapcsolat van: a gyerekek gyakran mondják nekünk, hogy bízzunk bennük, meg fogják csinálni a házit, és akkor este 11-kor tényleg elküldik a kért feladatot. A kihívásokat persze még hosszan sorolhatnánk… 

Hogyan próbáltok és tudtok helytállni a jelen körülmények között?

A családok hirtelen talajvesztését elsősorban a melegétel már említett biztosításával próbáljuk enyhíteni. Minden hétköznap hozunk a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségtől és az Oltalom Karitatív Egyesülettől csomagolt melegételt, amit az iskola kapujában a megbeszélt időpontban és a szabályok szigorú betartásával adunk át a megjelenő családoknak.

Adományozóktól külön is kapunk emellett tárgyi felajánlásokat: szárazélelmiszert, tisztítószereket, tisztálkodási és egyéb eszközöket, amelyeket – a családok helyzetét egyenként ismerve – hetente szétosztunk. Sok egyéni segítő mellett kiemelten is sokszori támogatással állt mögénk a Budapest Bike Maffia, a Lauder Javne Iskola és az UNICEF Magyarország. Utóbbin keresztül a higiéniai eszközök és az élelem mellett az oktatásban kulcsfontosságú elektronikus eszközökhöz (laptopokhoz és számítógépekhez) is hozzájutottunk, mindezekért nagyon hálásak vagyunk.

Mi, személy szerint az állandó jelenlétünkkel bátorítjuk a családokat, bármikor kereshetnek minket, elérhetőek vagyunk a számukra: alapvetően az online térben, de egy részünk az iskolában is. Mindezek mellett meg kell említenünk az önkéntesek sokat jelentő szolgálatát is. Ők elsősorban online mentorálással, tanulással és adományszállítással segítették a munkánkat.

Mit gondoltok, van-e pozitív hozadéka a koronavírusos időszaknak?

Igen, a tanárok, segítők, önkéntesek és adakozók számára összefogást hozott. Pénteken kihirdették, hogy bezárnak az iskolák, hétfőn már bent is volt mindenki, és rögtön megalakult a válságmenedzsmentünk. Ehhez kreativitásra, kitartásra és összhangra volt szükség: valaki a terepen, valaki az adomány- és önkéntesszervezésben, míg mások a számítógép mögül vagy éppen telefonvonalon keresztül járultak hozzá a közös munkához. Senki sem unatkozott.

A bajban még közelebb kerültünk egymáshoz a diákjainkkal és családjaikkal is. A lehetőségeihez mérten mindenki részt vállalt és vállal a teendőkből, de számíthat is a másikra.

Lehet, hogy érzelgősnek hat, de a járvány időszaka alatt valamennyien megtapasztalhatjuk a jóban-rosszban egymáshoz tartozás érzését.

Köszönjük az interjút a Wesley János általános iskola munkatársainak: Báder Gizella, Császár Adrienn, Dudás Krisztina, Gottgeisl Dóra,  Majsai Virág Eszter, Pizarro-Iványi Júlia, Varga Andrea

Köszönjük a fotókat Zsolnay Péternek www.peterzsolnaiphotography.com