A karácsony közeledtével az ember hajlamosabb másokkal törődni, és akár adományozni is, hogy azzal könnyítsen a rászorulók életén. Vagy inkább a saját lelkiismeretén? Általában mindkettőn. 

Az adományozás mögött meghúzódó különböző motivációk függvényében három donor típust különböztetünk meg. Tisztán altruista (pure altruist) adományozó az, akit kizárólag a másik (recipiens) jóléte foglalkoztat tekintet nélkül arra hogyan teremtődik az meg. A spektrum másik végén álló adományozó (pure warm-glow giver) a saját megelégedésére cselekszik[1]. Az adományozás az ő esetében tisztán egoista jellegű – legyen a motiváció akár a presztízs megszerzésének vágya, a bűntudat kiküszöbölése, amelyet a nem segítés fölött érez vagy éppen a társadalmi normáknak való megfelelés[2] mindenképpen az erkölcsi megelégedettség megvásárlásáról van szó[3]. A harmadik donor típus, a nem egészen tiszta altruisták csoportja (impure altruist), akik egyidejűleg altruista és egoista motivációkkal is bírnak[4], azaz fontos nekik a másokhoz való odafordulás, de valamit – tudatosan vagy tudattalanul – mégis várnak cserébe: például hálát, a szolidaritás okozta eufóriát, vagy éppen a hasznosság érzését[5].

Nem mindegy, hogyan adsz

Az, hogy az egyes ember a mindennapi életében hogyan viselkedik a számára idegenekkel, némi képet ad egy társadalom működéséről is – jól jellemzi a normákat az, hogy ismeretlenek miként és hogyan hajlandók (vagy épp nem hajlandók) segítséget nyújtani egymásnak.

„Mikor a ti földetek termését learatjátok, ne arasd le egészen a te meződnek szélét, és az elhullott gabonafejeket fel ne szedd. Szőlődet se mezgéreld le, és elhullott szemeit se szedd fel szőlődnek, a szegénynek és a jövevénynek hagyd meg azokat. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek.” (Mózes 3. 19. 9-10)

Amint az idézet mutatja, az Ószövetség segélyezési parancsaiban arra törekszik, hogy a támogatás lehető legkevésbé tűnjön könyöradománynak, mert – ahogyan arra Ferge Zsuzsa, a szegénység és a depriváció kutatója rámutat – a viszontszolgálat nélküli adás „elkülönítő és hierarchizáló függőséget” hozhat létre. Azaz, továbbnövelheti a segítség nyújtója és kapója közötti szakadékot, valamint megbélyegezhet.

A XII. században Maimonidész a jótékonyság nyolc fokozatát különböztette meg, ahol „a legalsó fok az, ha az adakozás vonakodó vagy sajnálkozó; ez a kéz, de nem a szív ajándéka”, „a nyolcadik, s mind között a legérdemdúsabb, ha a jótékonykodást megelőzi a szegénység megakadályozása”.

Az Újszövetség ajánlásai szintén elkülönítés- és megbélyegzés-ellenesek, Máté evangéliuma hangsúlyozza, hogy az adakozás nem lehet hivalkodó, még nyilvános sem: „Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt, hogy lássanak titeket; mert különben nem lesz jutalmatok a ti mennyei Atyátoknál. Azért mikor alamizsnát osztogatsz, ne kürtöltess magad előtt, hogy a képmutatók tesznek a zsinagógákban és az utcákon, hogy az emberektől dicséretet nyerjenek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat. Te pedig a mikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed; Hogy a te alamizsnád titkon legyen; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván.” (Máté 6. 1-4)

Arról, hogy korábbi idők emberei hogyan viszonyultak a segítségnyújtáshoz – akár mint adományozók, akár mint az adományban részesülők – talán nem is lehet pontos képet kapnunk. Az viszont ezekből a ránk maradt forrásokból jól látható, hogy az ismeretleneknek nem látványosan nyújtott támogatást ajánlották. Elődeink vélhetőleg tudták ugyanis, hogy a segítségnyújtásnak lehetnek káros lelki-társadalmi hatásai: például az, hogy a segítséget nyújtó önös érdekből adományoz, felsőbbrendűséget érez és fejez ki, esetleg függőséget alakít ki a kevésbé szerencséssel.

Korunkban kevés társadalmi jelenség van – ha van egyáltalán olyan –, amelynek kutatásával ne foglalkozna valamely tudomány. Így a szolidaritást, az altruizmust, a segélyezést és magát az adományozást is számtalan terület próbálja értelmezni. A következőkben bemutatok egy megközelítést, amely a viselkedéstudomány és a pszichológia különböző ágainak kutatásaira alapozva abból indul ki, hogy az előítéletek, a logikai hibák (úgynevezett kognitív torzítások) és különböző heurisztikák miatt „az emberi döntéshozatal általában rossz”. De előbb lássuk, mi is az a heurisztika.

Hogy működik az agyunk, amikor döntünk?

„Az ítéleti heurisztikák alkalmazása révén hozzájutunk a lehetőséghez, hogy értelmet adjunk a körülöttünk burjánzó és bennünket elárasztó információtömegeknek” – írja Elliot Aronson A társas lény című klasszikusában. Példái meglehetősen jól mutatnak rá, hogyan is működnek ezek a „mentális rövidrezárások”: „ha egy bizonyos termék diétás üzletben kapható, akkor bizonyosan jó is önnek” vagy „ha valaki egy arkansasi kisvárosból származik, akkor szellemileg bizonyára elmaradott”.

A kifejezés tehát az információ-feldolgozást felgyorsító rövidítéseket jelent, illetve olyan mentális módszereket, amelyek megkönnyítik az embernek a döntést. Így csekély gondolkodással, inkább a korábban megszerzett tapasztalatok figyelembevételével juthatunk el az eredményhez. Daniel Kahneman világhírű pszichológus Gyors és lassú gondolkodás című könyve már a címében is arra a kettősségre utal, ahogy az elménk működik: a heurisztikákra való hagyatkozással szemben ugyanis létezik a módszeres, lassú gondolkodás, amikor egy jelenséget több oldalról megvizsgálunk, és a lényeges információkat kiértékelve mérlegelünk és döntünk.

Mondok egy példát – avagy: így adományozunk pénzt

Kahneman és kollégája, Amos Tversky munkáiból ismerhetjük az „érintetti körre való érzéketlenség” jelenségét. Álláspontjuk szerint az ember válasza egy adott problémára azért aránytalan, mert annak méretét nem képes megérteni. Ennek megfelelően hiába növekszik egy probléma kiterjedtsége exponenciálisan, a rá adott válasz lineáris marad. Kutatásukban a válaszadókat arról kérdezték, hogy mennyit lennének hajlandók fizetni azért, hogy olajjal szennyezett tavakat védőhálókkal borítsanak be annak érdekében, hogy megakadályozzák vándorló madarak megfulladását. Az alanyoknak azt mondták, hogy az adományuk kétezer, húszezer vagy kétszázezer vonuló madarat érintene évente. A megmenthető madarak számának egyértelmű, tízszeres növekedése ellenére az alanyok 80, 78 és 88 dollárt lettek volna hajlandók fizetni – tehát fizetési hajlandóságuk nem volt összefüggésben az elérhető hatással.

Ennek megfelelően, ha valaki 500 forintot hajlandó adni azért, hogy megmentsen egy gyereket a maláriától (ami egyébként korrekt összeg, ha figyelembe vesszük, hogy egy maláriát terjesztő szúnyogok ellen védő impregnált hálót az UNICEF egy dollárért szerez be, nem fog tízezer forintot adni azért, hogy megmentsen egy iskolai osztálynyi gyereket például Burkina Fasóban, mely ország világszerte az első a malária okozta halálozásokban.

Az, hogy az exponenciálisan növekvő megmenthető gyereklétszám nem eredményez ugyanilyen növekedést az adományozás összegében, Kahnemanék szerint azért van, mert amíg az ember egy gyereket képes maga elé képzelni (lelki szemei előtt megjelenik egy kétéves apróság, aki kiszolgáltatott és védelemre szorul) és képes elképzelni annak halálát is, amely fölött végtelen gyászt érez, ezer vagy akár száz gyereket már nem tud vizualizálni, és a haláluk sem érinti meg. Azaz érzéketlen az érintetti kör méretére – ahogy a tudomány fogalmaz.

Szent-Györgyi Albert sorai jól összefoglalják a jelenséget: „Mélyen meghatódom valahányszor egy embert szenvedni látok, és bármikor kockára tenném érte az életem. Aztán teljesen személytelenül képes vagyok beszélni nagyvárosokban élő több milliók haláláról. Az emberi érzelmek egy analóg agyban zajlanak. Az emberi agy nem képes kibocsátani annyi neurotranszmittert, hogy egy ember temetése fölött érzett gyászt ezerszeresen éljen meg.”

A hatékony altruizmus

A hatékony altruizmus egy filozófiai irányzat és egy társadalmi mozgalom is egyben. Az a célja, hogy bizonyítékokra és érvekre alapozva megtalálja a másokon való segítés leghatékonyabb formáját. Alapjául szolgálnak az említett kutatások és a Poverty Action Lab közgazdászai által vezetett kísérletek is, amelyek a fejlesztési segélyek hatékonyságát mérik. A mozgalom képviselői arra ösztönzik az embereket, hogy körültekintően, megalapozott tudás birtokában igyekezzenek segíteni, úgy, hogy a lehető legnagyobb pozitív hatással legyenek a világra.

Ha érdekel a cikk folytatása, kérünk látogass el a WMN-re, ahol az írás eredetileg megjelent!

[1] Andreoni, James (1990). Impure Altruism and Donations to Public Goods: A Theory of Warm-Glow Giving. The Economic Journal. 100 (401): 464–477.

[2] Vesterlund, Lise (2006) Why do people give. In.: Powell, Walter W. and Richard Steinberg (eds) The nonprofit sector: A research handbook. Yale University Press. 168-190.

[3] Kahneman, Daniel, Knetsch, J.L. (1992) Valuing public goods: the purchase of moral satisfaction. In.: Journal of Environmental Economics and Management, 22: 57-70.

[4] Gangadharan, Lata; Grossman, Philip J.; Jones Kristy (2015) Donor Types and Paternalism. Discussion Paper 53/14 Monash Business School, Department of Economics.

[5] Tamás, Pál (2017) Paternalista szerepkényszer az új magyarországi szegénységpolitikában. A szegénység haszna – konferencia. MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont, Budapest: 2017. május 30. (PPT)