Az idén érettségizők szorongató érzéseinek ad hangot Kunos Roxána, az UNICEF Magyarország Fiatal Nagykövete. Halljuk meg ezt a hangot, hiszen már azzal is sokat tehetnek az érettségizők környezetében élők, ha felismerik és elismerik, mennyire nehéz a globális válság okozta bizonytalanságban készülni erre a fontos megmérettetésre.

2020-ban, néhány hónappal azután, hogy a koronavírus-járvány Magyarországon is megjelent és szigorú intézkedéseket követelt, sosem látott körülmények között kellett a végzősöknek leérettségizniük. Az alattuk járó évfolyam akkor még nem sejthette, hogy egy évvel később még mindig járványhelyzet lesz, az ő érettségijükre is rányomja majd a bélyegét. Úgy, hogy az elmúlt tanévben alig néhány hétig járhattak be az iskolába, így minden tanári és szülői támogatás ellenére is nagy önállóságot és lelkierőt kíván a felkészülés.

3..2..1 kezdődik a visszaszámlálás, már csak hetek választanak el életünk első nagy megmérettetésétől, az érettségitől. Négy év kitartó munkája áll mögöttünk, tele vagyunk izgalommal, itt, a nagybetűs élet kapujában. Azonban akadt egy kis bökkenő.

A vírus okozta helyzet nem csillapodik. Napról napra egyre rosszabb statisztikákról olvashatunk, már lassan több mint fél éve nem tanulunk intézményi keretek között, s felvetődik bennünk a kérdés: mégis hogyan tovább?

Nincs gond azzal, hogy teljesítenünk kell azt a kötelezettségünket, hogy számot adjunk arról a tudásról, amit az évek alatt elsajátítottunk. Mind tisztában voltunk ezzel, amikor annak idején felvételiztünk a középiskolába. Még az is rendben van, hogy ha kell, maszkban, kesztyűben, és temérdek óvintézkedés mellett vizsgázzunk. A probléma az, hogy félünk, a baj az, hogy semmit sem vehetünk készpénznek.

A tavalyi tanév szinte játék volt a digitális oktatás alatt, mintha egy hosszabb nyári szünetet kaptunk volna, néhány beadandóval és számonkéréssel fűszerezve. Most viszont itt állunk, alig egy hónappal az érettségi előtt, és azon töprengünk, vajon elég felkészültek vagyunk-e? Vajon tudtunk-e elég hatékonyak lenni a távoktatásban? Mi fog történni, ha oltás nélkül tömegesen visszatérünk a tantermekbe?  Mi vár ránk, ha nem tudunk részt venni, mert elkapjuk a vírust? Mi van, ha mégis módosítanak az érettségi jól megszokott menetén? Napokig sorolhatnám, mi jár most mindannyiunk fejében, hiszen az életünkben jelenleg több a kérdőjel, mint a pont.

Nagyon sok kétely vesz minket körül mostanság. Sokáig abban sem lehettünk biztosak, hogy szóbelizni tudunk-e, kell-e majd. Így kicsit kételkedve álltunk neki a tételek kidolgozásának, tanultuk is őket, meg nem is, képtelenek voltunk eldönteni, hogy melyik vizsgarészre kellene jobban koncentrálnunk. Vagyunk páran, akik a mindennapi tanulásból kitekintve más erőfeszítéseket is teszünk társainkért, próbálunk minden lehetőséget kihasználni arra, hogy a véleményünket elmondhassuk, keressük azokat az embereket, akik értő hallgatósággá vagy cselekvőképes szövetségesünkké válnak.

Ám minket megértőket nagyon elenyészve találunk. Nap mint nap kapjuk az érces hozzászólásokat mind a környezetünkből, mind a közösségi médiában megjelenő bejegyzések komment szekciójától. „Mi is leérettségiztünk, nem haltunk bele.” Valóban, ennek értékéből mi nem is szeretnénk levonni, azonban azt ismerjük el: nyugodtan tudtak készülni, rendes iskolai keretek között, volt idő és lehetőség arra, hogy akár 6-7 tanórát is szánjanak erre egy héten, viszont jelenleg a legtöbb intézményben heti 2, maximum 3 tanóra van megtartva a digitális oktatásban a megszokott 5-7 helyett, ami lényeges lemaradást és kiesést eredményez.

Két hetünk van még… Ennyi idő alatt hozzuk be azt a lemaradást és hátrányt, amit szereztünk? Két hét alatt nyugodjunk meg, és tudjuk azt mondani: rendben, menni fog?! Senki sem képes arra, hogy megváltsa a világot, mi sem. Attól félünk, hogy az utolsó pillanatban meghozott döntések hátrányosan fognak hatni a jövőnkre, nem tudunk annyi pontot összegyűjteni, amennyire szükségünk lenne a továbbtanuláshoz, tartunk attól, hogy az álmaink veszélybe kerülnek.

Csupán annyit szeretnénk, hogy valaki azt mondja nekünk: rendben, mondd el, mi az, amit tehetünk értetek? Kézzel, lábbal, petíciókkal, bejegyzések tömkelegével próbáljuk elmagyarázni a világnak, hogy ami most történik, az minden, csak nem igazságos. Biztos válaszokat szeretnénk, nem kételyeket. Mi megteszünk mindent: tanulunk, készülünk, és becsülettel állunk elébe ennek a feladatnak, csak annyit szeretnénk, hogy egyenes és világos válaszokat kaphassunk.

És ha időről időre jönnek is válaszok, továbbra is minden bizonytalan. Végül mégis csak ennyi marad: beülök a szobába és megint előveszek egy lapot. Megint megnyitok egy adag feladatot. Kétségek között, motiváltalanul leülök és megoldom, és próbálok, amennyire tudok, felkészülni. Reménykedem, adok magamnak egy esélyt arra, hogy bár megnyugodni nem tudok, legalább mindent megteszek, ami most tőlem telik. Amikor eljön a pillanat, ugyanezt fogom tenni, egy enyhülést adó sóhaj mellett a tanteremben összenézek a barátaimmal, az iskolatársakkal. Csendben fogunk egy-egy maszkban elbújtatott, megnyugvást adó mosolyt küldeni a másiknak. Csupán a gondolataink csapnak zajt a papírokat karistoló tollak mellett. S hogy ennek mi lesz a vége?

Nem tudom, talán nem is akarom tudni.

De ott leszünk és szembenézünk vele.

Kunos Roxána, az UNICEF Magyarország Fiatal Nagykövete

Ebben a blogban az UNICEF Magyarország Fiatal Nagyköveteinek véleménye jelenik meg, amely nem minden esetben tükrözi az UNICEF álláspontját.