Szeretem Magyarországot, Budapestet egyenesen imádom, el tudnék képzelni magamnak itt egy életet. A jövőbeli párommal kézen fogva az utcákon, egy belvárosi lakást egy macskával, a bicikli vázán a gyerekeinkkel járnék ide-oda, esténként olvasnám nekik a meséket és hallgatnám velük a Born this way és az I want to break free című számokat… de hát itt a bibi. Ez jelenlegi körülmények között álomkép, nem lehetséges.

A júniusban benyújtott „pedofil törvényjavaslat” nemcsak kulturális téren egy hatalmas mellbevágás, hanem az LMBTQ+ közösség ellen elkövetett újabb merénylet is.

Érintett fiatalként hatalmas fájdalom volt értesülni az újabb jogfosztásról, és még egy pofont kapni, hogy igen, igenis el kell mennem Magyaroroszágról, ha egyszer normális életet szeretnék élni. Szerencsére már túl vagyok a coming outomon, támogató és teljesen elfogadó „burokban” élek, de még így is sokszor megtalálnak a beszólások, bántások.

A frissen, immáron a köztársasági elnök által is aláírt törvény megtiltja, hogy a 18 év alatti fiataloknak beszélni lehessen bármi LMBTQ+ témáról, illetve korlátozza az olyan műsorok és médiatartalmak sugárzását, amelyben szerepel a „másság”. A június 14-ei tüntetésen csodás érzés volt, hogy ennyien ott voltunk az Országháznál és megmutattuk, hogy senki sincs egyedül. Körbenézve azt láttam, hogy mennyire sokszínű a tömeg, mennyire biztonságban érzem magam ott velük. A legtöbben fiatalok voltunk, akik aggódnak a jövőjük és társaik jövője miatt.

Kiskorom óta imádok olvasni, majd ahogy nagyobb lettem a kedvenc szabadidős elfoglaltságaim közé került még a film és sorozatnézés. Mindig is igyekeztem keresni a szereplőket, akikben kicsit is magamra ismerek. A karakterazonosulás elképesztő élmény és rengeteget tud segíteni élethelyzetekben, hogy rávilágítson arra, hogy nem vagy egyedül egy problémával, nem egyedül érzel éppen úgy, ahogy, nem egyedül vagy „más”. Elképzelhetetlenül sokat jelentett és segített még a saját magam elfogadásában is az, hogy láttam élő és karakteri példát is saját „másságomra”, az, hogy tudtam erről beszélni, az, hogy nekem is beszéltek erről. Az, hogy úgy nevelkedhettem, hogy ha két ember szereti egymást, az úgy van rendjén, ahogy van, gyönyörű dolog minden egyéb tényezőtől függetlenül.

Egyébként az lenne a legjobb és legegyszerűbb, ha ez egyáltalán nem lenne téma. Én sem azért írok erről, mert annyira sok kedvem van hozzá. Miért kell megint ezzel foglalkoznom? Az elfogadás miért nem alapvető és normális? Nem azért kell a coming out vagy különböző zászlók és az LMBTQ+ mozaik szó egyes betűihez tartozó beskatulyázás mert erre szükségünk lenne saját magunk miatt. Mostanra akár pozitívan akár negatívan, de mindig valahogy mások, különbek leszünk, pedig épp az a lényeg, hogy mindenki épp ugyanúgy egyenlő, hiszen te is más vagy, te sem vagy más.

Az állam az új törvény meghozatalával azáltal, hogy megtiltja a fiatalok körében az erről való beszédet és a sorozatok, filmek sugárzását rengeteg gyereket hagy magára. A 18 éven aluliak halálozásában a második leggyakoribb ok az öngyilkosság, és az öngyilkosok közül is halmozottan érintettek az LMBTQ+ fiatalok. Azáltal, hogy állami szinten tabuvá teszünk egy amúgy teljesen normális és megváltoztathatatlan tényt, hogy igen, vannak melegek, leszbikusok, biszexuálisok, transzok, gender fluidok, stb. erősítjük a már alapból is jelenlévő zaklatást és bántást az érintettek és családjaik, barátaik életében.

Egy 21. századi társadalomban, úgy érzem, ennek a hátrányos megkülönböztetésnek, sorozatos jogfosztásnak nincs helye. Felháborítónak tartom, hogy a kormány ahelyett, hogy békén hagyná a sokszor amúgy is alacsony önértékeléssel rendelkező LMBTQ+ fiatalokat, inkább még egyszer beléjük rúg és azt érezteti velük, hogy ebben az országban kinézik, elítélik őket és itt nincs maradásuk.

Nem a filmektől, sorozatoktól, könyvektől lesz valaki meleg. Nem a szivárványos zászló vagy két kézenfogva sétáló lány látványa, vagy Kölcsey életrajzi háttere tesz valakit meleggé. Az ember szimplán annak születik, nem a külső behatások formálják azzá, semmiféle ideológiai nevelés sem tehet meleggé vagy éppen „irthatja” ki belőled az identitásod.

Nem szeretnék egy olyan országban lakni, ahol tudom, hogy rengeteg olyan fiatal és gyerek van, akinek félnie kell, mert „más” és mindennap attól kell tartania, hogy vajon még milyen jogától fogják megfosztani másnap vagy a közeljövőben. Ahol félnie kell önmaga felvállalásától, ahol megbélyegzik. Szeretném, ha a jövőben minden gyermek számára biztosított lenne a feltétel nélküli és alapvető elfogadás nemtől és identitástól függetlenül, hiszen a szeretet mindig szeretet lesz és ezt senki, semmikor, sehogyan nem változtathatja meg.

„Senkinek nem kötelessége, hogy szeressen – de senkinek nincs joga hozzá, hogy gyűlöljön.” – Karinthy Frigyes

A cikk szerzője: egy fiatal

Az UNICEF Magyarország Fiatal Nagykövetei fontosnak tartják, hogy hangot adjanak minden hátrányos megkülönböztetést elszenvedő gyereknek és fiatalnak – az alábbi írást ennek szellemében osztjuk meg.