A kelet-ukrajnai háborús övezetben élő gyermekek a fociban találnak vigaszt

DONECK, Ukrajna, 2018. június 20. – Egy rongyos focilabda gurul ki az iskola udvaráról, a játék szünetel, a csapatkapitány Dima szintén megáll és befogja a fülét. „Már megint bombáznak” – mondja a 14 éves fiú a robbanás és a horizonton megjelenő fegyvertűz irányába fordulva. A labdát gyorsan visszadobják a pályára és a játék már megy is tovább.

Négy év konfliktus után a háború hangjai már túlságosan is ismerősek az ukrán gyermekek számára, olyannyira hozzászoktak a fegyverropogáshoz, hogy szinte már a focira való koncentrációban se tudja megingatni őket.

„Megszoktuk” – magyarázza Dima legjobb barátja Ilia, egy 15 éves komoly fiú. Megemlíti azt is, hogy az intenzív bombázások idején gyakran a házuk mellett érnek földet a robbanószerek. „Amióta kitört a háború, ez mindig így megy.”

Élet a harcok közepette

Minden este a 8 és 15 év közötti korosztályból öt fiú és egy lány találkoznak Doneck külvárosában, Kelet-Ukrajnában, hogy együtt focizzanak. A szurkoló tömeget a testvéreik, valamint néhány fiatalabb környékbeli gyermek teszi ki. A pálya azon kevés helyek egyike, ahova el tudnak menekülni a körülöttük történő események elől, habár a háború sebei itt is fellelhetőek. Közeli iskolájuk falán egy 2015-ös bombázás nyomai láthatóak.

A gyerekek és családjaik egy Adminvillage nevű területen élnek, néhány kilométerre a frontvonaltól. Az 500 kilométeres körzetben kormányzati és nem kormányzati területek váltakoznak egymással. Itt a legintenzívebb a háború.

Egy 2017-es adatból kiderül, hogy minden héten egy gyermek meghal vagy megsérül a frontvonal mindkét oldalán. Ennek hátterében leggyakrabban a taposóaknák és a fel nem robbant lőszerek állnak. Sokan a sérüléseik miatt élethosszig tartó fogyatékossággal élnek.

Annak ellenére, hogy Dima csapata biztonságban van a pályán, rengeteg gyerek továbbra is komoly veszélynek van kitéve. A taposóaknák sokszor olyan le nem zárt területeken találhatóak, ahova a gyermekek focizni vagy játszani járnak, így több mint 220 000 gyermek élete forog állandóan kockán.

Megtört álmok

Dima  mindig is arról álmodozott, hogy profi focista lesz belőle. „Évekig sportiskolába jártam. Már csak egy év volt hátra és az FC Shaktar Donetsk Akadémián tudtam volna folytatni. Aztán elkezdődött a háború és a bombázások miatt anyukámmal egy másik városba kellett költöznünk.” Dima anyukája jegyszedőként dolgozik a villamoson.

Az akadémia most be van zárva. „Azóta túl sok idő telt el. Mára a futball csak hobbi számomra” –  mondja szomorúan Dima.

Segítségnyújtás

Kelet-Ukrajna szerte az UNICEF gyermekek, fiatalok, gondozók százezreinek segített enyhíteni a háború terheit.

Közel 500 000 gyermeket kapott felvilágosítást a taposóaknák és a még fel nem robbant töltetek veszélyeiről. Az  oktatási és információs kampányok segítségével a szülők és gyermekeik sokkal felkészültebbek lehetnek, és nagyobb eséllyel védhetik meg magukat a váratlan helyzetekben.

Több mint 270 000 gyermek részesült az elmúlt időszakban pszichológiai támogatásban, hogy megkönnyítsék számukra a konfliktus által okozott stressz leküzdését.

Az UNICEF továbbá a megsérült iskolák és óvodák rekonstrukciójában is szerepet vállal, valamint a létfontosságú eszközök előteremtésében is segít. Ilyen például a tananyagok, bútorok és sportfelszerelések biztosítása az iskolák számára.

Megosztott családok

Zhenia, a csapat egyetlen női játékosa visszadobja a labdát csapattársainak, miközben öccse, az ötéves Mykyta lelkesen szurkol neki. A kisfiú inden este jön és megnézi, ahogy nővére játszik. „Micsoda csel!”- örvendezik Mykyta.

Zhenia 15 éves, ő hozta otthonról a labdát, amivel ma mindannyian játszanak. Bátyja a ütköző övezet másik oldalán él, a labda az övé. Habár van lehetőség a frontvonalon való átkelésre, igencsak körülményes, rengeteg ellenőrzőponttal és hosszú sorokkal. Zheniának csak nagyon ritkán van lehetősége arra, hogy találkozzon idősebb testvérével.

„Megmostam a testvérem labdáját majd összeragasztottam egy szalaggal”- mondja „Most majdnem úgy néz ki, mintha új lenne.”

Megállíthatatlan lelkesedés

A gyermekek több órán keresztül játszanak, 3-4 fős csapatokra bontva. Úgy tűnik, semmi sem állíthatja meg őket. Amikor a villámlás és az eső megérkezik, leveszik a cipőjüket és játszanak tovább.

De a lövöldözés egyre hangosabb lesz. A gondozók – köztük Dima nagymamája is – megérkeznek a pályára, hogy elkezdjék hazakísérni a gyermekeket.

„Dima élete teljesen más lehetett volna, profi focista válhatott volna belőle. Azonban most minden, amit maga körül lát egy kis falu, a bombázás és a háború. A foci jelenti számára az egyetlen menedéket” – mondja a nagymama.

 „Itt játszottunk tegnap, most is itt vagyunk és holnap is jönni fogunk” – teszi hozzá Dima mosolyogva.